KulturSzalon

 

Sokáig tanítottam A kommunikációs technológiák történetét, és szívesen meséltem az írógépről. Fordulatokban gazdag két és fél évszázada nem is fért bele negyvenöt percbe. Ráadásul a XXI. század tizenkettedik évében még használom az Erikát – megbízható, német gyártmány, 1968. november 23-án kaptam anyámtól, a születésnapomra, és lepötyögtem rajta néhány ezer cikket. Idestova két évtizede már csak havonta egyszer veszem elő az ajtó mögül, hogy a cég nevében számlákat állítsak ki. 

 

Most pedig itt ez az igazságügyi szakértő Veszprémből, az én középkorú Erikámnál is régebbi írógépével. Ha kollégája volnék, vajon a fénykép alapján megszavaznám-e újabb elnöki ciklusát a szakmai közösségben? Lépést tart-e a korral, ha vállalja a számítógépet megelőző szerkentyű összes hátrányát? Aztán felötlik a Kossuth-díjas költő, aki nyilvánosan elmélkedett arról, hogy adatért még a kézikönyvekhez fordul, de a biztonság kedvéért már a világhálón is ellenőrzi. Ha viszont versíró hangulat vesz erőt rajta, az emeletes Remingtonhoz ül, és fellármázza az egész házat. Vagy a nyolcvan fölötti szerkesztő, akitől rengeteget tanultam, és most, hogy alkalmam volna enyhíteni az anyagi gondjait, hiába kérek tőle kéziratot aktuális témáról, az írógépből kicsavart lapok csupán hat nap múlva érkeznek a postaládámba, noha a főváros két szomszédos kerületében lakunk. Beszédes összefüggés, hogy minden száz hatvan fölötti magyar közül csak négy (pontosabban: 3,9) használja a számítógépet.

 

Amikor még Erikával kerestem a kenyérre valót, minden hónapban meglátogatott Radnai úr, a budapesti újságíró-társadalom kedélyes szerelője. Kicserélte a szalagot, repceolajjal lekente a betűvégű karokat, puha munkaronggyal tisztára törölte az írógépet, és közben jókat beszélgettünk. Vajon él-e még? Ha igen, akkor remélem, eltartják - és szóval is tartják - a kilencvenhatok.