KulturSzalon

Most lehunyom szemem.
Csendet teremt az éj.
S míg én pörgetem
nehezedő pilláim alatt
arcképeid vonását,
addig az éter
felém löki hangod.

Tudod jól, hogy én,
mint hű ebed, gondolatban
követlek rónák végtelenségében:
mindenhová.
S hogy erre Te vágysz
minduntalan,
azt Te sem
tagadhatod.

Benned virágzom.
Szirmot bont
vágyaim ezer karcsú,
telt bimbójú érzékvirága.
Illatukkal kecsegtetnek,
ha már csak emléked,
képed löki felém a szél.

Hisz elmúlik az érzés is.
Nem-tenni nem tudok ellene,
mégsem győzhet
oly emberi akarat,
mely közeledben fagyos,
akár a végtelen tél.

A nyár tombol odakünn,
verejtékben úszik
ezer fáradt szív.
S míg én Terád gondolok,
a dobbanások moraja
elsöpri önnön magam.

Nem vágyom elmenekülni.
Utolér sorsom,
én hagyom engem szenvedni.
Te magad csak ringasd,
ringasd mély álomba,
s vágyd a tavaszt,
hogy újra sziporkázz.

Én akkor visszatérek.
Újra összeállok
elhamvadt poraimból,
hogy halljam rezgéseid
mámor-varázsát.
Te vagy 4 évszakom.