KulturSzalon

 

Az olimpia miatt gyakrabban nézem a Magyar Televíziót, és azt vettem észre, hogy két műsor között civilek fényképei tűnnek föl. Gyerekek, középkorúak, öregek, férfiak, nők, mosolygósak, komolyak. Egyetlen fotóriporter készíthette őket, mert egységes ízlésvilágot tükröznek. Nekem se tetszik az új arculat, de tetszenek benne az arcok. Azt sugallják, hogy a közszolgálat az emberekért, a médiafogyasztókért van. Nem hiszem ugyan, hogy igaz volna ez, mégis jó eljátszani a gondolattal. A baj csak az, hogy a kitűnő ötletet magyaros módon valósították meg.

 

Nem kötötték az orromra, persze, hogy az új dizájnra szánt 103 millió forintból hány milliót fordítottak a fényképezésre. Azt azonban érzékelem, hogy az arcok között túltengenek a budapestiek. Tegnap például több órán át néztem a köztévét, sok arc villant föl, és egyetlen nem budapestit láttam: a keresztneve alatt Székesfehérvár díszelgett. Ha valaki átfésülné a huszonnégy órás termést, bizonyára több vidékit is találna, ám ez aligha csökkentené a fővárosi portrék nyomasztó túlsúlyát. Vajon miért alakult így? Van erről egy feltételezésem.

 

A fotóriporter megkapta a feladatot, és talán még a fényképezésre szánt pénzt is átutalták a számlájára. Minek utazzon a beregi Vásárosnaményba, a viharsarki Battonyára vagy a Vas megyei Pornóapátiba? Pesti lakásából lemegy az utcára, legföljebb kiszalad a peremkerületekbe, esetleg üsse kő, a látszat kedvéért beül a kocsiba, és az M 7-esen elhajt az órányira fekvő Fehérvárig, hogy „vidéken” is találjon egy jó arcot. Fenébe a maradék 3145 településsel! Cél a költségcsökkentés és az optimális energiabefektetés.     

 

Az effajta gondolkodásmód általánosnak mondható alig tízmilliós országunk majdnem kétmilliós fővárosában. Csakhogy most éppen olyan kormányunk van, amely nemzetinek nevezi magát. Ha kizárólag rajta múlna, az ellenőrzése alá vont közmédiában még a határon túli magyarok fényképét is mutatná. Már „csak” a fotóriportert kéne meggyőzni, hogy tegye ki a lábát Budapest egyórányi vonzáskörzetéből.