KulturSzalon

 

Bevallom, Coriolanusról csak annyit tudtam, hogy valamiféle római hadvezér volt (vagy mégsem?), és kicsit meg is rettentem, hogy két órán át kell majd shakespeare-i angolt hallgatni, de tudtam, hogy a Móricz Zsigmond Színházban Bodolay Géza által színre vitt Coriolanusban mindenki játszik, akit szeretek, tehát ha csak a színészi játékot nézem is, élvezni fogom. Így kicsit tudatlanul, de annál nagyobb érdeklődéssel foglaltam el helyemet a színházban. Körülnéztem, és rögtön több történelem professzor kinézetű nézőt véltem felfedezni magam körül. Sebaj, gondoltam, a sok-sok búsongás közepette majd jól megokosodok, ki is volt ez a Coriolanus.

 

 

Hát, kérem, nem azt kaptam, amit vártam. Semmi búsongás, semmi tragédia-élmény. Ezzel szemben dinamikus, mozgalmas, színes (konkrétan négyszínű) tragédiát láttam. Sokszor azt sem tudtam, hogy a színpadnak, vagy a nézőtérnek melyik részét figyeljem, ugyanis a színházterem minden zugában zajlott a játék.

 

Az első felvonás kezdő jelenete azonnal képen töröl, ugyanis egy felvértezett római katona a Nirvana Smells Like Teen Spirit című számát dobolja, miközben a zsinórpadlásról aláereszkedik egy görög egy timpanon frízekkel, félbetört dór oszlopokkal körülötte pedig mai kommandós ruhában modern gépfegyverekkel lövöldöznek a színpadon. Mindeközben Shakespeare nyelvén szólalnak meg, amit jelentősen megkönnyít, hogy egy bohócorrú szereplő Petőfi ruhájában konferál és megmagyaráz helyzeteket.

 

A gazdasági válsággal példálózó első mondatok olyan erős politikai áthallást engedtek sejteni, hogy azt gondoltam, másnap bezárják a színházat. A tömegpszichózis és a politika működésének ábrázolásánál egyértelmű a párhuzam napjaink történéseivel, gyönyörű képet fest a plebsz gyarlóságáról, könnyen befolyásolhatóságáról és a politikusok ármánykodásairól. A médiából ránk folyó jelen ijesztően hasonlít ahhoz a világhoz, amelyben a rómaiak halomra ölik egymást és ellenségeiket. 

 

A hataloméhes Coriolanus egyéni sorsdrámájának hátterében a rómaiak és volszkok csatája áll, ahol Coriolanus legyőzi a volszkokat. Hősként ünneplik, majd a tribunok lázítására ellene fordulnak, s száműzik. Vadállatként tér vissza, hogy elpusztítsa Rómát, de fejet hajt anyja kívánsága előtt, és mégis megkegyelmez, bár ezzel megássa saját sírját.

 

Mivel tragédiáról van szó, természetesen a főhős is meghal, a nem túl bonyolult történet véres véget ér. Tragédia ide vagy oda, a rendező, Bodolay Géza, sokszor megcsillantja kitűnő humorát, többek között a két fő-fő néptribun sztárallűrjeiben, vagy amikor a színészek a „sudár jegenyefa van az udvarában” –ra ropják ezerrel. De jót derültünk azon is, amikor „a plebejusok visszatértek” mondat után a színészek háttal tették meg a hátra lévő távolságot.

 

Egy szó, mint száz: nem azt kaptam, amit vártam. A vártnál sokkal érdekesebb színjátékkal ajándékozott meg a rendező és a társulat. Már tudom ki volt és mit tett Coriolanus, most már csak egy dolog csiklandoz: kik voltak azok a volszkok?

 

Juhászbori