KulturSzalon

 

Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy hajdani eredményeimmel Londonban bejutottam volna a száz és négyszáz méteres döntőbe - a nők között. Négy évtized alatt ennyit fejlődött a rövidtávfutás. Tegnap este mégis inkább a kalapácsvetés ragadott magával, nyolc év után végre ismét van aranyunk. Olimpiai bajnokunk, Pars Krisztián odarohant a pálya szélén gyülekező kis magyar küldöttséghez, elkapott egy piros-fehér-zöld zászlót, nyaka köré tekerte, és átvett egy fényképet is, majd a maga cammogós járásával körbefutotta a nyolcvanezres stadiont. A győztesnek kijáró díszkör minden pillanatát vette a kamera, és két-hárommilliárd ember találgathatta, vajon ki lehet az a szakállas férfi a fotón.

 

Németh Pál, a „dobópápa” alapította a szombathelyi iskolát, és ő fejtegette 2001. augusztus 31-én a Magyar Hírlap hasábjain, hogy „A dopping olyan, mint az olaj, amellyel mindenki jól keres.” Nem néztem utána, vajon tizenegy éve milyen  szövegkörnyezetben jelent meg az árulkodó mondat, a beszélgetés hangulatára azonban emlékszem. Kesernyés megállapításnak hatott, és ebből próbálom eredeztetni a szombathelyi dobóiskola kettéválását. Mintha Pali bácsi mellett maradtak volna azok a dobók, akik nem akartak élni teljesítményfokozó szerekkel, és kiváltak azok, akik inkább a doppingolást választották. Lám, a hálás tanítvány, Pars Krisztián is úgy nyert, hogy alig dobta túl a nyolcvan métert, miközben a világcsúcs valahol 86 és 87 között van.

 

2004-ben szintén szombathelyi kalapácsvető élhette meg a győzelem mámoros pillanatát, Annus Adrián volt - a kiváltak közül. Később elvették tőle az aranyérmet, azt az érzést azonban nem vehették el, hogy a pálya szélén összegyűlt kis magyar küldöttséghez futhatott, piros-fehér-zöld zászlót kanyaríthatott a nyaka köré, és körbecammoghatta a zsúfolt athéni stadiont. A részletekre már nem hord vissza az emlékezetem, de úgy tűnik fel, hogy nem kérte magához Németh Pali bácsi fényképét.