Jelenlegi hely
Battonyától Nemesmedvesig?
2012. április 4. 16.34 | zoldi.laszlo
Rácsodálkoztam a betűről betűre lekopogtatott dátumra. Első gondolatom az volt, hogy átéltünk egy olyan április negyedikét, amidőn a Dózsa György úton végigdübörgő harckocsik páncélzatán olvadtak szét a sűrűn alászálló hópelyhek.
Azok közé tartozom, akik ehhez a naphoz kapcsolják a felszabadulást. Bár történelemtanárként megértettem, persze, hogy százezrek, sőt talán milliók megaláztatásként élték meg a negyvenes évek második felét (nők megerőszakolása, zabrálás, málenkij robot, államosítás, deklasszálódás). Ám a társadalom nagyobbik része mégiscsak lélegzethez jutott az áporodott levegőjű Horthy-korszak és a német megszállás után. Nekem nincsenek tudatos élményeim a szovjet szuronyok hegyén létrejött magyar világról, mert inkább csak gőgicséltem, amikor Rákosi népi demokráciát csinált a polgáriból. Később viszont, immár a Kádár-korszakban, fiatal újságíróként szembesültem a felszabadulásnak nevezett ellentmondással.
ÉS-beli ügyek révén kapcsolatba kerültem Ölvedi Ignác hadtörténésszel, aki kezembe nyomott egy csomó kevésbé ismert tanulmányt, ami árnyalta azt a képet, amit a publicisták az április negyediki vezércikkekben intéztek el a „Battonyától Nemesmedvesig” közhellyel. Kiderült, hogy már a délkelet-magyarországi Battonyánál sem volt egyértelmű a helyzet. Néhány kilométernyire húzódott az 1940-es bécsi döntéssel megállapított határ, amely a magyar fennhatóságú Észak-Erdélyt elválasztotta a román fennhatóságú Dél-Erdélytől. Márpedig 1945 tavaszán korántsem hatott evidenciának, hogy a határ majd visszahúzódik a trianoni vonalra.
Ráadásul a nyugat-magyarországi Nemesmedvest április 4-e után visszafoglalták a németek, majd többször is gazdát cserélt a falu. Igen ám, de a szovjet csapatok parancsnoka már jelentette Moszkvának, hogy április 4-én Magyarország területéről kiverték a náci hordákat, punktum. A vezérkari íróasztalnál eldöntött dátum így került a történelemkönyvekbe, évtizedekig ezért vonultunk föl zászlót lobogtatva és léggömböket szélnek eresztve. Jellemző a Kádár-korszak kétarcúságára, hogy a hadtörténésztől kölcsönzött tényekkel fölszerelkezve cikket írtam a hetvenes évek közepén - sőt, meg is jelent az Élet és Irodalomban.
Sok mindenért kaptunk ki a pártközpontban, engem például másfél évtized alatt ötször büntettek meg. Az április 4-i, rendhagyó publicisztika azonban, hál’istennek, nem lépte át a politikai vezetés ingerküszöbét.
