Jelenlegi hely
Bosszús esőfelhők
de sosem ér el engem,
csak csendet lök felém,
mely vihart kelt bennem.
Rég láttam a Napot,
rám már nem süt fénye,
pedig olvadna szívem,
ha napsugárba érne.
Hát sötét van megint.
Csak árnyak kelnek-járnak,
s búcsút intenek
az el sem jött nyárnak.
Rám hullik az eső,
s nem vízálló testem;
az ingoványból immár
pocsolyába estem.
Húz lefelé örvény
s kapaszkodnék egyre,
másznék innen fölfelé,
szakadékból hegyre.
De nem tudok, mert kihalt tájon
nincsen ág, mi tartson,
s kezemnek sem parancsolnám,
hogy sokáig kitartson.
Engedném az ágat,
inkább zuhannék a mélybe,
hogy sötét utam végén
nézhessek a fénybe.
Máshová vezetnek
ezek a furcsa árnyak,
ezen földön már csak
néma szelek járnak.
Sivalkodnak fülembe,
zúg szavuk, mint orkán,
s ezer vihar gyűlik
néma testem torkán.
Eső hullik fölém,
mennydörög a lelkem,
így másik fényt lát immár
sötéthez szokott szemem.
Háborgással világosul
fel bennem az élet,
csak haragomban láthatok
betöltő fényet.
Nincs melege számomra
s már nem várom ezt tőle,
csak viágítsa utam,
míg mászok hegytetőre.
Onnan kiáltok majd
nagy viharok miatt,
s erős leszek magam,
míg a világ riadt.
Melegem már nem kél,
leáldozott Napom,
hát söpörjön lelkemben
jéghideg viharom.
Nem fázok én, hidd el,
bosszúm szinte forran,
s melegít a magány
ebben az új korban.
Szokolyi Zsófia verse