KulturSzalon

 

Dekorcsík a habokból a kávéscsésze belső falán, éppolyanok mint mi, fúj a szél,

a karnevál hatására az rozsdabarnán a falevelekkel libabőrösen megrezeg, illata 

az égnek áll szivárványosan, mint mellettem a város matt színeiben esőverten

lüktetve hömpölyög, ó igen és mennydörög, odafenn biztos feszültebb a légkör, mint én

vagy mint a falbavert szög mely acélosan villámcsillog, a vezetékekben játékosan pattog

a feszültség, talán ha villámokat szórnék még Zeusz is lehetnék, de minek?

Hömpölyög mellettem az éppelég idegen istenalkat, ez az ufókutatásban már nagy előrelépés

vagy előretépés, mint a nyálkás csigák mi is előre haladunk lassan de biztosan

lassan de biztosan elég, elég idegen az aki mellettünk jár-kel vagy mellénk telepszik,

és tényleg idegenen pislogunk előre, minek is látni többet, mint ameddig a tekintet elér,

ó igen, az a gyapjúfonalas kíváncsiság, szaténos lendület más bolygók gyűrűin, az agyában

még senki nem veszett oda, a négysávos ereken pedig színes vérlemezkékbe ülünk ide-oda,

őket az áramlat viszi minket meg a kőolaj száraz émelysége, ó de csodás, a körénk nőtt fák

mégsem boldogok, csak az árnyék miatt vannak velünk meg hogy gyantásan szemeinke dörgöljék,

ti hülyék vagytok mind, ó hát nekünk nem kell lélegeznünk, szemmel láthatóan zöldségeket

hordanak össze, mégis szebb minden sejtje, mint amilyenek mi emberiség valaha is leszünk,

ezért temetkezési szokásaink, jobb is ha elássuk magunk, s örökkön-örökké ők állnak majd felettünk,

felettünk a tápláléklánc letört hamisnak hitt csúcsán, sosem voltunk még a magaslaton, ebből a nézőpontból

már nem is igen leszünk, a csúcs mindig gyűrűs és a legapróbbaké, mi csak képzelődünk a tejszínhabon,

mely édesen elsüpped a barnaságban, dekorcsíkként állunk egymás mellett, összehajtott papírlapokkal

origamizunk az íróasztalokon, cigarettáinkról márványosan hull alá a hamu, ahogy, írunk semmiért lelkesen, 

éles betűinkkel felsértjük vénáinkat, hogy mámoros szavainkkal repítsük magunk

a képzeleten át ahol maradj még, ne menj hisz horizontcsíkos éberszemcsés az életálom, mint a felhők habosan hullj

csillagok alá és felé, mindig lesz ki megkövül helyetted és szobra mállik szét könnyektől porózusan, mint a párnákból 

felszakadt tollpihényi álmok tintába ragadottan, ficánkolunk sorokkal borítva étvágytalan hófehér szilánkos

papírpaplanokon, ne kérdezd miért, feleslegesen rontanának meg a kérdőszavakhoz vágott nincsválaszok, 

kilincsek és kulcsok ragadnak kezeinkhez, csak szebb szóval élve sirathatjuk mindet, 

mint a párnahuzatról legördült gombokat, sirathatjuk mindet ha a kapuk már nem állnak ott...