KulturSzalon

Tegnap másodszor találkoztam a levelező hallgatókkal. Négyszer negyvenöt percnyi előadás médiapolitikából, majd újabb négyszer negyvenöt percnyi szeminárium újságírásból. Az utóbbin ütötte meg valami kellemesen szokatlan a fülemet.

A villámpostán érkezett kéziratok elolvasása után felállítottam egy sorrendet, amely szerint a tizenkilenc főiskolásból öttel lehetne kezdeni valamit egy szerkesztőségben. Tehát minden negyedikkel, ez nem rossz arány, sőt. Nagy kérdés, persze, hogy néhány év múlva, ha esetleg találkozunk, hányan számolnának be arról, vajon a médiába vezetett-e az útjuk. Vajon mi történik például azzal a kora huszonéves lánnyal, akiről a nevén kívül csupán azt tudtam, hogy az X-Faktor című tehetségkutató tévéműsorról egyéni hangú jegyzetet írt, és az újságírók tényhez ragaszkodásáról is kifejtette a véleményét, megint csak érdekesen. Mindkét cikkére négyötödöt adtam, ami azt jelenti nálam, hogy a jeleshez még hiányzik a bővebb szókincs, a rokonértelmű szavak használata a szóismétlés helyett. Gondolatai már vannak, a helyesírásával nincs gond, az apró stílushibák pedig némi odafigyeléssel kiküszöbölhetőek. Egyszóval van benne fantázia.

E nem túl mélyen szántó következtetéssel léptem a körelőadó amfiteátrumszerűen kiképzett termébe, A főiskolai hallgatók már felkészültek arra, hogy belőlem csináljanak hallgatóságot. Leginkább arra van ugyanis esélyük, hogy kisvárosi szerkesztőségben helyezkedjenek el, és előbb-utóbbi jegyzetet kér tőlük a helyi televízió vagy a kistérségi rádió vezetője. Aktivitásuk majdani négy évtizede alatt néhány millió forinttól esnek el, ha nem tanulják meg, hogy a mikrofon előtt miként kell felolvasni az írásukat. Hallottam motyogást, érthetően előadott, de halk szöveget, természetellenes ordítást és majdnem jó „produkciót” is, amikor utolsó előttiként megszólalt a megyeszékhely közeli kisvárosból érkezett lány.

Elmondta a címet, és belekezdett az első mondatba, amikor önkéntelenül közbeszóltam: „Magát a Jóisten is rádiósnak teremtette.” Utólag elnézést kérek tőle, de amidőn kinyitotta száját, kellemes zengésű, a nőinél egy fokkal mélyebb tónusú hang áradt belőle. Velem együtt mindenki felkapta a fejét, mert bársonyos orgánuma betöltötte a húszunknak túlméretezett termet. A végén megtapsolták a többiek, én pedig azon tűnődtem, vajon miként segíthetnék - nem rajta, hanem neki, hogy ezzel a hangszínnel csakugyan rádiós lehessen.