KulturSzalon

Biztató kezdés után lebőgtek a magyar kézilabdások. Így foglalható össze a férfi válogatott szereplése az Európa-bajnokságon. Volt két döntetlenünk (dicséretes), egy győzelmünk a világ- és olimpiai bajnok ellen (szenzáció), ám jött utána a szenvedés, amit a képernyő előtt ülve is nehéz volt elviselni. Bár ne lett volna igazam, amikor baráti társaságban megjósoltam, hogy Mocsai Lajos legénysége úgy csuklik össze a második héten, mint a fal mellé állított colostok.

Tapasztalatból beszéltem. Diákkoromban négyszázon futottam, még országos bajnokságot is nyertem. Mindig első lettem, ha csak egyszer kellett teljesíteni a gyilkos távot, de sosem győztem, ha napjában kétszer kellett versenyezni. Nem jutottam abba az edzettségi állapotba, hogy elbírjam a sorozatterhelést. Magyar sajátosság. Jók vagyunk, ha csatában kell győzni, de az összecsapások sokaságát, a háborút még sosem sikerült megnyernünk. Amióta a harc békésre fordult, és nemzetközi bajnokságokon vezetjük le a fölös energiát, rendre lebőgünk. Akad egy-két kiváló teljesítmény, néha még szenzációval is meglepjük a világot, de a versenysorozat második részében már leeresztünk.

Talán azért, mert az országos bajnokságból kiemelkedik két-három együttes, amely a legtöbb mérkőzést félgőzzel is megnyeri, az itthoni legjobbak tehát nincsenek kitéve a sorozatterhelésnek. Akik pedig külföldön keresik a kenyerüket, inkább csak kiegészítő emberek, és azért nem bírják a sorozatterhelést, mert be- vagy lecserélik őket. Kivételek a labdarúgóink, akik azért nem mutatták meg, hogy miként viselik el a sorozatterhelést, mert évtizedek óta el sem jutottak Európa- vagy világbajnokságra. A magyar kajakosok-kenusok viszont azért hoznak zsákszámra aranyérmet a világversenyekről, mert itthon nagy a konkurencia, kint pedig akár egy óra alatt is képesek kétszer nyerni. Vajon tévedek-e, ha az edzettségükben keresem a siker kulcsát?

Ennél mélyebben nem is kutatom a kézilabda-sikertelenség okát. Amúgy is az érdekel inkább, ami e jelenségből a köznapi életbe átsugárzik. A sporton kívül is tobzódunk a tehetségekben, akik azonban ritkán képesek folyamatosan teljesíteni. Vagy fordítva: az első heti szalmaláng-sikerek után azért bőgnek le, mert a köznapi életben nem tanulják meg, hogy csak a sorozatterhelésből lesz nemzetközi szintű eredmény.