Jelenlegi hely
Ahol szárnyakon közlekedik az ember
Késő októberi hideg futkos a márványkövek közt, a vastag kabát alól reszkető emlékezők gyufákat sercegtetnek, és gyújtják meg az áthűlt kezek között tartott mécses vékonyka kanócát. Hiába persze, a surranó szél mindegyre csak fújja el, mintha szülinapját ünnepelné ezen a beszürkült napon, halottak napján, és csak néha pihen pár percre, a temető előtt parkoló autók sorai közt lóbálva tétlenül lábát, töredéknyi időt adva újabb sercegésre. Majd huss, fújja újra, ahol éri, káromkodik is sok öreghölgy miatta, a gyufásdobozukat rázva, hogy igazán, a fene vinné már el.
Ezt leszámítva nyújtózkodó csönd honol itt a sírkövek között, hisz a világ legcsöndesebb szegletei mind-mind temetők. A világ zajai dúljanak csak ott, ahol az élet mocorog szüntelen. És „Csókolom, Rózsi néni, hogy tetszik lenni?” - emeli kalapját egy sima arcú, de már deres hajú férfi, kezében fenyőtobozzal meg száraz virágokkal kirakott koszorúval tipeg hosszú ballonkabátban hátra, ahol az újabb sírok állnak. „De ne lépj rá, a fenébe már!” - kárál valahol közép tájt egy ráncos arcú nő huszonéves lányára, miközben a sírt gyomlálja. Az pedig visszamorog valamit, és erősebben szurkálja a fagyott földet néhány kiszáradt gyom tövénél, kicsi kézikapával. „Ejj, de ne úgy, mint az őrült!” „Jól van már.”
A márvány alól pedig egy nagypapa talán csöndes kuncogással hallgatja, hogyan perlekednek azok ott fönn. Hisz’ mindig csak ez megy, a perlekedés meg a „Jól van már.” Persze ha vége, ez is mindenkinek hiányzik, csak a késő októberi szél hiányzik most a fenének, gondolja mélyen a gyufásdobozban matatva Rózsi néni, és közben bocsánatkérően néz egy sírkőre: „Nézd már, a csudának nem akar meggyulladni.”
Hélium-gömbként messzire szökött múlt-foszlányok, a nap, amikor megismerkedtek, szép tavasz volt, nem pedig csúf és hideg ősz, mint most. A falon még mindig csüng otthon, a most is meleg szobában egy bekeretezett fekete-fehér fotó: olyan mennyasszony volt, hogy a fél falu irigyelte érte a Miskát. „Egy vagyonosabb is szemet vetett volna rád - legyintett is sokszor az apja, de csak úgy, félvállról, mert hát a szerelem az szerelem, ostobaság, de a szent fajtából. És fújta a füstöt abból a pipából, megveregetve végül a Miska vállát, hogy így-így, ízlésed az legalább van, hanem aztán vigyázz a lányomra.
Itt fekszik ő is, a temető másik részén, ahová még ma mécsest és virágot kell vinni. De hát első a Miska, ki más is lenne. Hisz vigyázott rá majd’ hatvan évig, és néha olyan, mintha még most sem unt volna rá, és vigyázna. Csak ez az átok mécses égne már, de az októberi szél megint csak elfújja.
„Add már ide nekem a kapát!” - morog annak meg az anyja, kérges kezét nyújtogatva a lány felé, az meg szó nélkül adja, és megy, hogy némi vizet eresszen a sorvégi kiscsapból egy üres ásványvizes palackba. A rozsdás csap remegve köpi magából a vizet; az út melletti tárolóban elhalt virágok, elszíntelenedett koszorúk figyelik, ahogy fiatal kezével végül elzárja a lány az öreg csapot.
„Olyanok voltunk mi is, mint ti, olyanok lesztek majd ti is, mint mi” - hirdeti az egyik márvány, és a bejáratnál didergő idősek állják körbe a gyászhirdető táblát. „Az meg a Tibi lánya volt” - böknek az egyik papíros felé, és lassan rázzák csak a fejüket, a biciklinek dőlve. „Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.” - súgja fülébe visszafelé egy másik felirat. „Mi tartott eddig?” - károg az anya, de nem is méregből, inkább csak megszokásból. Kár-kár, károg néhány varjú is, a temetőn túl, a határba nyúlva, de azok is csak megszokásból teszik. Röppennek, néhány fekete tollat hullajtva, hisz lehetetlen itt úgy élni, hogy az ember hátul ne hagyjon dolgokat. Biciklik gurulnak ki, biciklik gurulnak be: koszorúk és virágok kerülnek a sok sírra, hűs kövekhez ér sok-sok szerető kéz, és emlékező tekintetek olvassák újra a sokat olvasott sorokat. „Drága összetört virágaink, pihenjetek csendesen, ne érezzétek fájó könnyeink, álmodjatok, míg találkozunk odafenn!”
Pedig ez a Miksa is milyen legény volt! De hát nincs egy apának ehhez szeme, csakis egy lánynak. A lányról bezzeg mindenki tudja, ha szép. Csak hát a fránya októberi szél, sebaj, gyújtja ő újra, ha holnapig tart is. Egyszer csak eláll majd, a gyufa meg még tart, győzött már le nagyobb akadályokat is a szeretet. Merthogy a szeretet az tart, azt nem földelte el Miskával, azt majd vele temetik egyszer, ha rá kerül sor. És itt sehol sincs szeretet temetve, csakis szerettek. Régi fotókról mosolygó bajuszos Miskák, szülők, feleségek és férjek.
És végre elül a szél. Táncol ugyan kissé, de legalább ég már az a kanóc: törékeny sárga láng olvasztja csöndesen a viaszt. Hiányzol Miska, gondolja Rózsi néni, s indul haza, lassan haladva csak a többi mellett, aki most a saját Miskáját hiányolja. „Na ugye, szép lett” - mondja végül az anya, a kapált sírra mutatva, és a lány is mosolyog, mert bizony, hogy szép lett. „A bölcsőtől a koporsóig, minden múlandó, illanó itt. Ma még jövő, holnapra múlt, a tarka lepke porba hullt.”
„Menjünk haza” - mondja valamelyikük, és már röppennek is, mint a lepkék, ki, a temető kapuján túlra, oda, ahol szárnyakon közlekedik az ember, míg végül el nem veszik tőle.