Jelenlegi hely
Az ajtók elrepülnek
Különös csilingelés rázta fel álmából aznap reggel a várost - mintha csak csengőt ráznának valahol, futott át fáradt agyunkon a gondolat, és legtöbbünk a másik oldalára fordult csak hogy folytassa a még éjszaka megkezdett álmát. A zaj viszont csak nem akart alábbhagyni, nem tehettünk mást, az ablakokhoz léptünk, és kitekintettünk, ugyan mi ez a fene nagy felfordulás hajnalok hajnalán, egy teljes órával azelőtt, hogy csörögne a riasztásra kapcsolt ébresztő óra.
Először úgy hittük, esik, de meglepetésünkre vízcseppek helyett apró fémkulcsok hulltak az égből, gurultak végig csörömpölve a háztetők paláin, vagy fémes koppanással landoltak a még üres utca szürke, kemény betonján, becsúszva egy-egy csatornanyílás ásító száján. „Ördög és pokol” - morogtunk magunkban, majd magunkra kapva székre dobott ruhánkat, siettünk volna ki az utcára, hogy közelebbről megnézzük, mi ez a képtelenség. Ám kijutni végül a hálószobából senki nem tudott. Ahol tegnap még ajtó tapintott a kezünk, ma már csak tömör fal állta utunkat.
Egy felső emeleti lakó később elmesélte, hogy aznap reggel az égre tekintve látta, amint a megszökött ajtók tovasuhannak az égen. Két ajtószárny egymáshoz tapadva csapkodott, mint valami hihetetlen madár, tört egyre magasabbra és magasabbra, majd követte egy másik, egy újabb másik, és azt is egy másik, míg végül szinte beleszédült az elsuhanó ajtó-madarak számlálásba. „Egy egész rajnyi volt” - magyarázta kézzel-lábbal, mi pedig egy percig sem hitetlenkedtünk. Szinte láttuk, ahogy a szárnyként csapkodó ajtókból kicsusszannak a benne felejtett kulcsok, és esőként hullnak alá a város nyakába.
A legkülönösebb az ajtók hirtelen távozásában az volt, hogy nem lyukat, hanem tömör falat hagytak maguk után - mintha még a lyukat is sajnálták volna tőlünk. Alighanem ez okozta szerte a városban a legtöbb kellemetlenséget aznap reggel. A kijutás csakis az ablakokon keresztül volt lehetséges, mivel azok maradtak. Köztudott, hogy az ablaknál nincs hűségesebb fajta. S ami még csak-csak kivitelezhető volt az alsóbb szinteken, feljebb már veszélyes, legfelül pedig már képtelenség lett volna: ugyan ki mászna ki az ablakon a harmadik emeleten. A lakók maradtak az ajtó nélküli szobákban, figyelték a rájuk meredő négy irgalmatlan falat, és sóhajtoztak lemondóan. Szerencsére az alsóbb szintről menekültek hamar kerítettek létrát, és alig telt bele néhány óra, a város lakossága immár kinn zajongott az utcán.
Teljes volt a felfordulás, mindenki a másik szavába vágva adta elő, hogy és mint hagyta őt faképnél a ház összes ajtaja. Néhány gazember eközben, kihasználva a szörnyű felfordulást, kulcsokat gyűjtögetett, hátha visszatérnek egyszer az ajtók, és akkor szabad bejárásuk lesz mindenhová. Maguk sem gondolhatták, hogy hasznos elfoglaltság ez, hisz’ ha vissza is térnének a messzibe szállt ajtóink, ki mondaná meg, melyik kulcs melyiké lehetett. „De hát miért mentek el egyáltalán?” - kérdezgették az emberek egymást, feleletet adni azonban egyik sem tudott. Elképzelhető, hogy az ajtók megelégelték a sok dühös csapkodást, a céltalan zárást és nyitást? Mindazt a végeláthatatlan hercehurcát, amelyet a mi hóbortjaink miatt sok éven át el kellett viselniük.
„De hová mehettek?” - hangzott el mindenki szájából a második kérdés, amire máris jött a felelet: „Az lenne a legjobb, ha megkeresnénk őket.” Ám ez ostobaság lett volna - sokunk legalábbis így gondolta -, mert ha egy ajtó eltűnni akar, el is tűnik rendesen. A felfordulást csak fokozta, amikor a városlakók végül otthonukba akartak térni. Minthogy okosabbak összedugott fejjel sem lettek, szobájuk magánya látszott a leghívogatóbb ötletnek. De a hazajutásnál megint csak az alsóbb szinten lakók voltak előnyben. Úgy ugrottak be a földszinti ablakukon, mintha soha nem is lett volna ajtajuk, oly természetes mozdulattal vetették át testüket a kereten, mintha születésüktől fogva ablakokon közlekedtek volna. Eközben a magasabban élők a létrákon veszekedtek, kit illett meg előbb a hazajutás lehetősége. A város összes létrája nem volt elég ezeknek, és ahogy végre dűlőre jutottak, megint csak veszekedés tört ki. Merthogy még haza sem ért mindenki, máris ki akart jönni, aki először hazament. Elunta a csak falakból álló szobát, vagy épp egy másik szobába lett volna dolga, ahová ajtón keresztül nem tudott eljutni, csak egy másik ablakon bemászva, és kérte kikiabálva ablakából a létrásokat, jöjjenek oda, hadd másszon rajta.
„Új ajtókat kellene szereznünk” - tanácsolta egy közülünk, de hangját meg se hallottuk, vagy ha eljutott is hozzánk, legyintettünk csak rá, ugyan ki garantálná nekünk, hogy azok nem repülnének majd el, ha egyszer úgy hozná kedvük. Helyette ültünk csak egész nap a szobánkban, néztük a falat, ahol tegnap még ajtó állt, és rettegtünk az éjszaka érkezésétől. Ajtók nélkül valahogy félelmetesebbnek hatottak az éjszakák. Sokan az ablakon kihajolva társalogtak szomszédjukkal, hogy elviseljék a hirtelen nyakukba szakadt magányt. Csakis a szemközti vagy oldalsó szomszéddal, persze, az alsó és felső szomszédok ugyanis ekkor már nem álltak szóba egymással.
A szint szerinti elrendeződés és a hazajutás nehézségei megosztották az egykor oly békés városi népet. Az alsó szinten lakók különbnek érezhették magukat felsőbb szomszédaiknál, hisz’ mindig időre értek a megbeszélt találkozóra, szórakozni is el-eljártak, és a bolti bevásárlást is intézhették kedvük szerint. A felsőbb szinten élők ezzel szemben a létrahordók jóindulatára hagyatkozhattak csak. Mivel munka az volt elég - városunk magas épületeiről híres -, a létrahordók naponta egyszer engedték le, és egyszer engedték csak fel a magasan lakókat. Ez persze rengeteg kellemetlenséggel járt: fentről irigykedve nézték az utcákon lézengő alsó lakókat, akik cél nélkül is ki-ki merészkedtek.
Ez a cél nélküliség volt a legszúróbb szálka a magasan élők szemében. Éjszakánként börtönnek érezték a szobájukat, nappal pedig nem térhettek vissza, csak néhány órás várakozás után. Mivel gyakori volt, hogy a gyorsan hazatérni akarók lefizették a létrahordókat, a szolgáltatás egyre tekintélyesebb és jövedelmezőbb mesterséggé nőtte ki magát. Nem telt bele sok, már szakszervezetük is akadt, amely szigorúan pénzt követelt minden létrahasználatért, és olyan befolyásra tett szert, hogy megakadályozott a létraimportot. Így senkinek sem lehetett saját létrája, és csakis rájuk hagyatkozhatott minden felső lakó, az alsó lakások ára pedig az egekbe szökött, amit csak a tehetősebb polgárok engedhettek meg maguknak. Leginkább a létrahordók.
„El kéne már menni ebből az ajtó nélküli városból” - kesereg a sok felső lakó sokszor. És valóban ezt is kellene tennünk: lemászni a létrákon, messzi magunk mögött hagyva a sok-sok meggyűlölt emeleti szobát, és elindulni, egy másik várost keresni ebben az istentelen világban. De ezt is csak akkor tehetjük meg, ha mások úgy döntenek, hogy leengednek minket az utcára.
/Epilógus/
Távcsővel a kezében, mosollyal az arcán unoka lép be most az ajtón. Az öreg fél szemmel figyel fel rá, ráncos kezei egy teáscsésze szélét cirógatják. „Nagyapa, nagyapa - ujjong az izgatott gyermek -, el sem hiszed, hogy mit láttam.” Az öreg férfi kérdőn néz a gyermekre. Az meg máris mondja: „A felhők tetején ajtók egész seregét láttam. Állnak ott, mint a dominók, egymás mellett, mindegyik csukva.” Az öreg férfit ekkor rettenetes félelem keríti hatalmába, a gyermeket magához húzva annak szőke hajába temette kiszáradt arcát. Megálmodta tegnap a saját halálát, de nem hitte volna, hogy ilyen nehézségekkel kell majd szembe néznie. Meghalni könnyű lesz, de a helyes ajtót kiválasztani a sok közül – na, az lesz csak feladat.