Jelenlegi hely
Az Erdei Kísértet
Az éjszakát az erdőben bolyongva töltöttem; mint szomorú sorsú kísértet, csörgetve képzeletbeli jég-láncaimat lépkedtem a térdig érő hóban, fel és alá, fel és alá, míg a sötétséget végül fel nem váltotta – kezdetben rózsaszín színnel, később érinthetetlen kékkel – egy új hajnal, amely ismét a földre fektetett. Bizony, az egész éjszakát bolyongva töltöttem, egy lányt, a lányt keresve-kutatva, és hogy elbuktam, az nem is vitás: hiába jártam csak köreimet, kerülgetve a hótól hízott fákat, nem sikerült rálelnem; jaj nekem hát, mi lesz most?
Hóangyal vagyok, aki tegnap délután született, miközben egy kedves tekintetű fiatal lány gyermeki mosollyal az arcán megfürdött a frissen hullt hóban, és bizony pont itt, az erdő közepén, egy eldugott kis tisztáson tette. Egy fiúval érkezett – kabátjuk mögül fújták füstként a párát, amikor is a lány gondolt egyet, a földre ugrott és hipp-hopp, megszülettem. Elégedett arccal nézett rám, én pedig büszkén néztem vissza rá, de mire észhez kaphattam volna – alighanem én figyelmetlenkedtem, elvégre először csodálkoztam rá a körülöttem lévő hatalmas világra –, máris eltűntek tekintetem elől, s hátramaradtam én, bénán és tehetetlenül elterülve a hóban.
Hiszen milyen céltalan is egy elveszett hóangyal élete! Köztudott, hogy hóangyalként feladatom lenne, hogy a földről feltápászkodva láthatatlanul kövessem megalkotómat, és óvjam minden bajtól, ami csak éri, vagyis érné, az én közbeavatkozásom nélkül. Rég kiosztott szerep ez, amit odafönn szabott ki ránk minden Megalkotója, és bizony, bizony az emberek még mindig nem jöttek rá: a legbalszerencsésebbek annak köszönhetik csak rossz sorsukat, hogy idelenn sosem csináltak még egyetlen hóangyalt sem. Gondolják, hogy velük kegyetlen a sors, pedig hát dehogy csak ővelük kegyetlen, hivatalból szigorú az mindenkivel! Nincs senki, aki védelmezné őket, hisz’ nincs nekik őrangyaluk, azaz hogy nem gyártottak még maguknak egyet sem. Hát így állunk.
Vagyis én dehogy állok, megint fekszem. Tétován, gyámoltalanul, ó én ostoba! Hogyan is védelmezhetném bármivel szemben is a lányt, akit szem elől vesztettem, hisz lehetetlenség rátalálni itt, ebben az óriási rengetegben! Hogy pont itt kellett nekem is megszületnem! És már előre félek az új éjszakától: a fekete fák rácsokra emlékeztetnek, és itt egyedül a hó világít – szinte foszforeszkál fehéren – ebben a szurokkal festett börtönben. Milyen, de milyen kegyetlen is velem a sors, és senki sincs, aki vigyázna egy magányos őrangyalra – alighanem van néhány szerep, amit elfelejtettek kiosztani odafönn.
2
Ismét csak itt ez a kísértet. Erdőszéli házikóm ablakából figyelem megint, hogyan lejti a sötét fák közt tünékeny táncát ez a különös kicsi szellem. A szoba fényeit gondosan eloltva, arcomat a hideg ablaküveghez nyomva erősen azon töprengek megint, vajon mi vonzza ezeket ide évről évre, télről télre ebbe az elhagyatott kis erdőbe a város mellett. Mint erdész, feladatom, hogy az idők során megszürkült, homályos szememet az itteni eseményeken tartsam, ami lényegében nem sok kellemetlenséget jelent, elvégre mindennél jobban szeretem ezt az erdőt. Ha nem is lennék erdész, akkor is naphosszat az itteni fákat nézném csak az ablakom előtt ülve. De erdésznek születtem, az erdőre vigyázó őrnek, aki már boldogságot is csak a felügyelt rengetegből merít, még akkor is, ha sokszor elkeseríti egy kicsit a látvány: elvégre az erdő folyamatosan újul, a régi fákat kivágják, és amikor beköszönt a szép idő, friss csemeték veszik birtokba a földet, amelyet elődeik oly sok éven át ügyesen kihasználtak. Az erdő tehát fiatalodik, de én, az erdész sosem fiatalodom. Ahogy szép lassan teltek az évek, s a régi fákat friss csemeték követték, magam ráncos bőrű aggastyánná váltam itt a fák árnyékában. Néha meg-megsirattam egy-egy kiöregedett fát, amihez sok emlék fűzött, de mindig boldogsággal és reménnyel köszöntöttem az érkezőket, bele sem gondolva, hogy ezeket a kis fákat itt már alighanem más fogja megsiratni, amikor eljön az utolsó percük; mert akkor én már sehol sem leszek: mélyen a föld alatt fekszem, kiszáradt csontokkal, táplálva a földet, amelyből a még ki sem hajtott csemeték táplálkoznak majd. De ismét csak itt ez a kísértet. Testetlen fényként járja ott a fák közt lidérces táncát, keringve körbe-körbe a fák között, mint aki keres valamit, és az utóbbi időben már meg sem lepődöm ezen: mintha valaki télről télre visszajárna, hogy életre hívja ezeket a szomorú sorsú kísérteteket. Kezdetben persze féltem nagyon, de lassan hozzájuk szoktam már. Hisz’ nem ártanak ezek senkinek, de tényleg senkinek. Sőt, félelem helyett szinte szánja már az ember ezeket a szomorú sorsú szellemeket, akik mindig a friss hó lehullása után kelnek fel a földről, s fekszenek vissza oda kevéssel hajnal előtt – olyanok ők, mint az elveszett gyermekek, akik kiutat keresnek csak a rengetegből. Néha azt képzelem, a régi erdészek sosem nyugvó lelkei lehetnek, akik telhetetlenségükben még a sírból is kikelnek, hogy ismét láthassák szeretett fáikat, az erdőt, amit hosszú évek során gondoztak. S valahányszor a saját évgyűrűimet kezdem számolni, eszembe jut, hogy hamarosan én is csatlakozhatom téli táncukhoz. Ismét csak itt ez a kísértet. Talán máris táncra hív engem, ahogy körbe kering düledező kis viskóm körül, kevéssel a hó felett lépkedve fényből szőtt lábakon. Mintha kezét is felém nyújtaná most, persze lehet csak az öregedő szem csapja be hiszékeny gazdáját. – Hamarosan – súgom neki reszketve az ablakon túlról, majd befekszem ágyamba, és figyelem egy kibontakozó, még érinthetetlen álom hangtalan születését