Jelenlegi hely
Az utolsó szalmaszál
Ma reggel villámposta-üzenetet kaptam, hogy az oktatási tárca módosította az álláspontját, és a nulla helyett néhány tucatnyi állami férőhelyet adott a kommunikáció szakra jelentkező középiskolásoknak. A levél írója arra kér bennünket, oktatókat, hogy a kedvező fordulatról minden lehetséges eszköz révén értesítsük a potenciális jelentkezőket. Oké, íme, megírom a Facebook üzenőfalára, hátha olvassák kommunikációval kacérkodó maturandusok Északkelet-Magyarországon. De ha már így alakult a helyzet, volna két módszertani megjegyzésem.
Kezd kirajzolódni előttem az oktatási kormányzat stratégiája és taktikája. Kidolgoz valamit, és belső használatra szánt koncepciója tartalmazza a minimális meg a maximális programot is. A brutális változatot nyilvánosságra hozza, sőt a parlamentben is elfogadtatja, és a döntésre fölszisszen persze a társadalom érintett rétege. Kitör a botrány, mire az oktatási tárca enged, és visszatér a minimális programhoz, amit eredetileg tervezett megvalósítani. Így vonta el az állami finanszírozást a kommunikáció szaktól, most pedig megengedi, hogy az ország három legszegényebb megyéjéből jelentkező és hátrányos helyzetű diákok közül a legtehetségesebbek mégis az adófizetők pénzén tanulhassanak. A lényeg nem változott: a megerősítendő nemzeti középosztály gyerekei hamarosan elfoglalhatják a nyilvánosság kulcspozícióit, és hát ellesz mellettük néhány első generációs értelmiségi is.
Az állam tehát működik. A maga ideológiai szempontjából hatékonyan, a mi gyakorlatias szempontunkból késedelmesen. A jelentkezési határidő előtt három héttel nyilvánosságra hozta a felsőoktatási keretszámokat és az állami támogatás mértékét. Egyik pillanatról a másikra több ezer család és több tízezer tizenéves álmai semmisültek meg, ráadásul kevés idő maradt az évek óta dédelgetett elképzelések átprogramozására. Majd most, két héttel a határidő előtt engedett a nép nyomásának, és szeptembertől mégis bejuthat a főiskolára néhány tucat szegény családból való fiatal, hogy kommunikációt tanulhasson. Már „csak” az albérlet vagy a kollégiumi férőhely áráról meg az étkezésről kell majd gondoskodnia. Mi, oktatók pedig értesítsünk minden nyilvánosság-csatornát, hogy jelentkezhessenek az utolsó szalmaszálba kapaszkodók, máskülönben nem lesz diákunk.
Azt hiszem, úgy van ez kitalálva, hogy ne csak a diákok érezzék magukat alattvalónak, hanem a tanárok is.