Jelenlegi hely
Egy falióra dilemmája
Egy nap a falióra, egy bizonyos falióra, „aki” igazán nem különbözött falra függesztett társaitól, ki tudja, miért, ki tudja, hogyan, úgy döntött, hogy nagy szolgálatot tesz az emberiségnek, és megállítja az időt.
Mivel az utóbbi évtizedet egy korosodó házaspár nappalijában töltötte, kevéssel az ablak mellett, eleget hallotta, milyen kegyetlen az idő, megkeseríti az emberek életét az a nehezen definiálható valami, aminek a mérésére őt megteremtették. Mert hogy az idő csak szalad, az ember pedig csak kopik, a friss és feszülő bőr kiszárad, elveszíti rugalmasságát, a csontok elgyengülnek, míg végül összedől az egész tákolmány: szárazon, akár ősszel az elbarnult levél csuklanak össze mind, s dőlnek bele ájultan egy koporsóba, amit ugyanabból a fából eszkábálnak, mint őt magát. Mintha ez a régimódi kis falióra is a halál nagy gonddal megszerkesztett kelléke lenne.
- Na, de ebből aztán igazán elég - gondolta az óra, majd erőt véve magán megállította a két mutatóját, és mélyet sóhajtva hallgatta a nap további részében a szobára telepedett csöndet, abban a tudatban, hogy sokkal többet tett ezen a napon, mint bármely más falióra egész életében. Milyen büszke lesz rá mindenki… Az óra tulajdonosai pedig ennyit mondott, amikor ránézett (tulajdonképp már másnap, de hát az idő állt, nem lehetünk ebben teljesen bizonyosak): - Nini, megállt ez a fránya óra.
És persze el is vitte rögtön az óráshoz, megjavíttatni az engedetlen szerkezetet.
- Milyen régi ócskaság ez - sziszegte az órás, de azért csak meghúzta az egyik kis fogaskerekét. És ahogy meghúzta azt a fogaskereket, újra indult az idő.
- Milyen ostobák - mérgelődött magában az óra, ismét szokott helyén, az ablak mellett csüngve, mint valami érett gyümölcs, ami lehullani készül. - Hisz magukkal szúrtak ki, ó, az ostobák.
De nem volt már mit tenni, vagyis hát a legtöbb, amit tehetett, hogy mérgében számolni kezdte a mutatóival elütött perceket. De ezek is idegesítették, hiszen tudta, hogy minden perccel a halálnak tesz szívességet.
- Talán csak félreértették - gondolta egykedvűen. - A legtöbb, amit cselekedhetek az ügy érdekében, hogy ismét megpróbálom. Hátha ezúttal megértik, miről is van szó.
- Ne kínlódj már azzal a régi vacakkal! - mondta a nő a férjének, aki épp az órát akasztotta le a falról. - Lökd ki, és vegyél egy újat! Hiába csináltatod meg, ismét csak meg fog állni.
- Nincs ennek semmi baja, csak lusta néha - felelte a férfi. - Meg kell egy kicsit piszkálni, és annyi.
- Még hogy én lusta? - mérgelődött az óra, és úgy érezte, hogy dühében mindjárt csavarjaira esik szét. - Milyen ostobák ezek az emberek. Észre sem veszik, ha valaki szolgálatot akar nekik tenni, ó, nem, egyből másra gyanakszanak. Hát akarom én, hogy megálljon az idő? Mit számít az nekem? Engem nem fektetnek soha koporsóba. Hogy pihenni akarnék, ezért nem működöm tovább? Hisz egyetlen szórakozásom és elfoglaltságom a működésemből ered: számolni a perceket, kergetni az órákat, más nem is jutott nekem. És tessék, még erről is százszor lemondanék hűségből. Cserébe ilyenekkel gyanúsítanak. No, de most mi legyen? Ha működésbe kezdek, csak ők lesznek elégedettek. Színüket sem akarom tovább látni, inkább maradok mozdulatlan. De ha nem mérem az időt, akkor is csak jól járnak, hisz ők azok, akik soha nem fognak meghalni. Mit tegyek, mit tegyek?
Ahogy a gondolataiba merült, szinte észre sem vette, hogy időközben már az óráshoz vitték... megint.
- Isten ments - kiállított fel az órás, amikor beléptek vele az üzletbe. - Ezt a vacakságot többé nem piszkálom. Tessék, uram, ott, az a sor a faliórák sora. Nézzen szét, válasszon egyet! Igazán nem drágák, szebbek ennél a fából készült ócskaságnál.
Az óratulajdonos végül hajlott az órás szavára. Noha gondolatban ragaszkodott volna ehhez a régi, megszokott, de egyben megkopott faliórához, szépnek találta a kiállított újakat. Végül ki is választott magának egyet, egy fényes barnát, amely szinte világított a megfakult régi mellett, és sietett velük haza, morogva, hogy milyen ostobaságok miatt marad le megint a saját napjáról. De a falióra ebből mit sem vett észre, úgy el volt merülve kattogó gondolataival.
- Ha mozdulatlan maradok, végleg megbélyegeznek mint lustát. Pillanatok alatt elfelejtik azt a sok-sok szorgos évet, amit a falon, szüntelenül a percek számolgatásával töltöttem, hogy ezzel is megkíméljem őket. Hálátlan népség. Kérdem én, érdemes ezeknek dolgozni? Érdemes ezeknek számolgatni a perceket?
Ahogy teltek a percek, az órák és az évek, a kopott faliórát lassan pókhálók ölelték körül a padláson, ahová száműzték; úgy csüngtek le oldaláról, mint megszáradt könnycseppek hárfahúrjai, várva, hogy egy kéz muzsikát csalogasson elő belőlük. De nem csalogatott, senki sem kereste az órát, az óra pedig - valahol a pókháló rengetege alatt - még mindig nem jutott dűlőre magával. Néha elindult, néha megállt, olykor számlálni kezdte a perceket, de nem sokáig jutott, máris úgy gondolta, rossz döntést hozott, és megállt egy időre. De tényleg csak egy időre, mert akkor ismét elbizonytalanodott, és bosszúsan próbálta utolérni a figyelmen kívül hagyott perceket.
- Nem bírom már ezt tovább - sóhajtott összegömbölyödve a padlás poros sarkában. - Jobb volt nekem a falon, mint itt. De mit tehetnék? Hisz ha járni kezdek, akkor se látja már senki. Soha nem jönnek ők fel, hogy állapotom felől érdeklődjenek. Emlékeznek ezek egyáltalán rám?
Ekkor új és ragyogó ötlete támadt: percmutatója mosolyra húzódott, majd elkezdett villámsebesen visszafele pörögni. A kismutató lassabban ugyan, de követni kezdte a nagymutatót.
- Vissza, vissza - gondolta -, vissza oda, amikor eszembe jutott ez az egész képtelen ötlet, hogy szembeszállok a halállal. Sőt, még két-három perccel előbbre! Vissza, mintha mi sem történt volna, olyan lesz minden. Soha nem állítom meg többé az időt, hagyom, ágyazzanak csak meg maguknak egy koporsóban, ha erre van igény… Számolom majd nekik az időt lefekvésig, meg a gyermekeiknek és unokáiknak is megszámolom. Csak vissza, vissza és vissza, oda, a nappali kényelmes falára, nem sokkal az ablak mellé.
Van néhány dolog, amivel ez a padlásra száműzött, az idők során megkopott, pókháló köntösbe bújt falióra nem volt tisztában. Az egyik, hogy száműzetése - addig a pillanatig, amikor úgy döntött, visszatekeri az idő kerekét - közel száz évnyi időszakot ölelt fel. Egykori gazdáit rég utolérte már előre elrendelt haláluk; olyan könnyedén feküdtek be fából készült koporsójukba, mintha egész életükben ezt a mozdulatsort gyakorolták volna. Gyermekeik is halottak voltak már, unokáik pedig maguk is a főpróbára készültek. A másik, amivel az óra csöppet sem volt tisztában, hogy mily kevéssé befolyásolhatja az úgynevezett időt. Egyetlen óra kevés hozzá, hogy huzamosabb ideig megakassza annak folyását - alighanem a világ összes órájának együttműködésére lenne szükség, hogy az ilyesmi megtörténhessék. Ami lehetetlen, hisz a legtöbb óra - köztük az egykor új, mára megkopott és megállt falióra is - teljességgel közömbös gazdái és a világ sorsa iránt. Teszik csak a dolgukat, számolják a számolni valót, és oly mélyen elmerülnek ebben, hogy föl sem ocsúdnak rá, hogyan tűnnek el körülöttük lassanként az élők.
Persze előbb-utóbb lerombolják majd a házat a padlással együtt, ahová a világ mozgását megakasztani vágyó faliórát száműzték. De az is lehet, hogy rálel valaki, és megtetszik neki, hogy ez az óra bizony visszafelé jár.
- Milyen mulatságos - mondják majd, és felakasztják a falra, hogy még sokáig nevethessenek rajta.
- Mintha visszafelé repülnék az időben - kuncognak majd mások.
- Az kéne még, jövő héten lesz az esküvőm - vet majd ellen neki egy lány kacagva, megcsillantva az eljegyzési gyűrűt.
- De legalább nem halunk meg - emlékezteti a többieket valaki más.
- De meg sem születünk, és az is olyan, mint a halál - felelik majd egyszerre többen is.
- Akkor meg aztán igazán mindegy, hogy merre pörög az óramutató - és végül ebben maradnak.