Jelenlegi hely
Korunk bírája, a nyilvánosság
A Der Spiegel című német hírmagazin 2004/2. számában interjú jelent meg Bodo Hombach-hal, a Magyarországon is működő WAZ médiacég vezérigazgatójával. A figyelemre méltó beszélgetésről napra pontosan nyolc évvel ezelőtt számoltam be a Médianapló akkori olvasóinak. Most azért időszerű Hombach úr hajdani esete, mert a Schmitt Pál doktori dolgozata körül kirobbant botrányban egyre többen emlegetik a német párhuzamot. Igaz, a frissebbet.
Karl-Theodor zu Guttenbergről, a Merkel-kormány védelmi miniszteréről tavaly kiderült, hogy lopta a disszertációját. A kereszténydemokrata politikus körömszakadtáig tagadott, mígnem a Bayreuth-i egyetem kivizsgálta az ügyét, és megfosztotta a doktori címtől. Ekkor már le kellett mondania. Ennyi a párhuzam, amelynél azonban hatásosabb a korábbi. Herr Hombach szürke eminenciás volt az NSZK-ban, csak rajta keresztül lehetett bejutni Schröder kancellárhoz. Legális pénzekből családi házat akart építeni, ezért megbízott egy céget, hogy húzza föl az akkori fővárosban. Bonnban a Rajna-parti villa falait. Ám a riporterek kinyomozták, hogy az építésvezető feketén foglalkoztatott délszláv vendégmunkásokat, és nem fizetett utánuk egészségügyi meg egyéb járulékokat.
A kancelláriaminiszter lemondott, majd néhány hónap múlva, a versenyszférába száműzött menedzserként kifejtette a Der Spiegel hasábjain, hogy fogalma sem volt az építésvezető trükkjéről. Mindazonáltal a saját kárán megértette, hogy mielőtt egy politikus bármiben is lépne, végig kell gondolnia, vajon a döntéséhez mit szólnak majd a nyilvánosság képviselői, az oknyomozó újságírók. A sors iróniája, hogy 2007-ben Kóka János, a Gyurcsány-kormány gazdasági minisztere kísértetiesen hasonló helyzetbe keveredett. Budán, a Normafánál épített családi villát, és a felfogadott építésvezető feketén foglalkoztatott vendégmunkásokat anélkül, hogy fizette volna utánuk az egészségügyi és egyéb járulékokat. A riporterek persze kirobbantották a botrányt, ám a szabaddemokrata politikusnak eszébe sem jutott követni Hombach példáját. Talán azért nem, mert fölismerte, hogy a politikai kultúra Magyarországon még nem tart ott, ahol Németországban.
Tételezzük föl, hogy Schmitt Pál vétkes ugyan a plágiumban, mégsem kényszerül lemondásra. Ennek ellenére bukott politikusnak könyvelhetjük el, mert ügyében a nyilvánosság már ítélkezett.