Jelenlegi hely
Miért tetszett így dönteni?
Megfigyeltem, hogy a politikusok hajlamosak a médiát hatalmi ágnak nevezni. Amit az újságírók jó néven is vesznek tőlük. Csakhogy én ezt másképp tanultam, és Jürgen Habermas nyomán másképp is tanítom. A német filozófus-szociológus álláspontját úgy foglalnám össze, hogy a médiának megvan a maga sajátos funkciója a polgári demokráciában, de kár volna túlhangsúlyozni, félreérteni a szerepét.
Itt egyelőre félbehagyom az eszmefuttást, mert közre kell adnom azt a gondolatot, ami tűnődésre késztet. A Vasárnapi Hírek tegnapi számában megszólalt Simonyi András, aki több évig volt Magyarország washingtoni nagykövete, és kifejtette: „Az Egyesült Államokban a hatalmi ágak között kiemelt szerepe van a médiának.” A diplomata akár beszédet is mondhatna az ünneplőbe öltözött újságíróknak március 15-én, a Pilvax-kávéházban. Mégse azt állítom, hogy butaság hagyta el a száját, csupán a köreinkben honos tévképzetet fogalmazta meg.
Kétségkívül volt olyan időszak - például 1988 vége és 1990 közepe között -, amikor úgy vélhették a magyar újságírók, hogy ők csinálják a politikát. Az elvtársak már nem, az urak pedig még nem irányították őket. A mámorítóan felszabadító érzésből fakadt az a felfogás, hogy ha a hatalmi ágak közül a törvényhozás és az igazságszolgáltatás valamilyen okból nem kontrollálhatja a kormányzatot, akkor a média átveszi a parlament, illetve a bíróság és az ügyészség ellenőrző funkcióját. Igen ám, de hosszas csatározások után, az 1996-os médiatörvény révén a politikai elit visszafog(lal)ta a médiát. Az újságírók ennek ellenére azóta is rengeteg galibát okoznak. Vajon miért?
Azért, mert a végrehajtó hatalom félreérti a helyzetet. Igazi ellenfele ugyanis nem a média, hanem a nyilvánosság. A média „csak” a nyilvánosság eszközrendszere, eszközei pedig a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió. (Meg az internet is, amit azért tettem zárójelbe, mert fél évszázaddal ezelőtt, amikor Habermas megírta az alapkönyvét, a világhálót még csupán az amerikai hadsereg és néhány egyetemi tanszék használta.) Az a XXI. századi benyomásom, hogy az újságírók akkor látják reálisan a helyzetüket, ha leszállnak a lóról, és a nyilvánosság képviselőinek csapnak föl. Olyan szakembereknek, akik elismerik a politikusok jogát arra, hogy döntéseket hozzanak, ám a nyilvánosság eszközeiben indoklásra kényszerítik őket. Ez az, amit leginkább utálnak a politikusok.