KulturSzalon

 

Hát bizony nem tetszik. A megkérdezettek kétharmadának (66 százalékának) azért nem, mert gátja a továbbtanulásnak, illetve csaknem a felének (46 százalékának) azért nem tetszik a rendszer, mert sérti az esélyegyenlőséget. Ehhez jön még ama 38 százalék, amely szerint túl gyors volt a felsőoktatás átszervezése; időt kellett volna hagyni a középiskolásoknak, hogy fölkészüljenek a megváltoztatott lehetőségekre. Mindezt azért bocsátom előre, mert az újságokban ma láttak napvilágot a pótfelvételire buzdító ajánlatok. 

 

A főiskolák és egyetemek immár kiterítik a lapjaikat. Nem fedik el pontszámokkal az államnak való kiszolgáltatottságukat, forintban adják meg a diákság árát. Szűkebb érdeklődési körömben, amelyet hivatalosan kommunikáció és médiatudománynak neveznek, százezer az alsó és 180 ezer a felső határ. Ha tehát egy szemeszter (tanulmányi félév) tizenhárom hétig tart, akkor egy hét minimum hét és félezer, maximum 14 ezer forintba kerül. Sok vagy kevés? A válasz nyilván függ a család anyagi helyzetétől. Van azonban egy olyan ellentmondás, amelyre csak most jöttem rá, amikor újra végigböngésztem a felvételi pontszámokat.

 

Íme, két számsor, a négyszáz fölötti az államilag támogatott férőhelyeké, a kettővel kezdődő pedig az önköltségeseké: 454, 449, 441, 435, 432, 431, 426, 425, 416, 415, illetve 276, 258, 252, 248, 241, 240. A felhozatal alapján kétfajta hallgatóval találkozunk az ősszel. Az egyik késhegyig menő harcot vívott ama néhány helyért, amelyet finanszíroz az állam, ezért aztán soha ilyen magas nem volt a pontszám, mint éppen most. A másik pedig majdhogynem felényi pontszámot gyűjtött össze a középiskolában, mégis bejutott, mert fizet. Lesz néhány kiemelkedő képességű diák, akit jókora lemaradással, poroszkálva követ a futottak még népes mezőnye. Hiányzik majd az a középréteg, amely gerincet adhatna, tartást kölcsönözhetne egy évfolyamnak vagy szemináriumi csoportnak. Ez a rendszer nekem se tetszik.