KulturSzalon

 

A közismert eset nyomán tovább nőtt a szakadék a digitális és a nyomtatott sajtó között. A vizsgálóbizottság tegnap reggel tette föl jelentését az egyetemi honlapra, és lám, ebéd után már számtalan értelmezést olvashattunk a portálokon. Nem meglepő ez, elvégre a digitális sajtó gyorsabban reagálhat. Miközben böngésztem a digitális értelmezéseket, fölrémlett előttem, hogy ugyanebben a pillanatban a nyomtatott sajtó munkatársa ül a szerkesztőségi szobában, és rágja a tollát, vajon mi a fenét írjon a másnap reggeli újságba. Amelyben egyébként semmi olyat nem találtam, amivel ne találkozhattunk volna a tegnap délutáni okfejtésekben. A hátrányban volna előny is. A nyomtatott sajtónak épp a lassúsága miatt lehetősége nyílik arra, hogy munkatársai tudatosítsák a rejtett összefüggéseket, amelyek kibontására az online publicistáknak nincs idejük. Kár, hogy ehhez képest a ma reggeli háttér-anyagok nem kecsegtettek újdonságokkal.   

 

A második következtetés, hogy ha az újságírókon múlna, Schmitt Pál már régen lemondott volna. Még a kormánypárti publicisták sem álltak melléje, legföljebb nem mondták ki, hogy plagizált. Stumpf András a Heti Válasz online változatában például felrótta az első számú közjogi méltóságnak, hogy a plágium-ügy folytán repedés keletkezett az államfői hivatal méltóságán. Azt tartaná a legméltóbb megoldásnak, ha a sportban jártas köztársasági elnök nekidurálná magát, és immár idegen segítség nélkül írna egy új doktori disszertációt.

 

A harmadik következtetés pedig a médiatanári gyakorlatomból adódik. A főiskolások és egyetemisták a digitalizáció korában nem érzik, hogy mit szabad és mit nem szabad tenni a világhálón föllelhető szövegekkel. Minden szemeszterben akad egy-két olyan ügy, amidőn plágiumért kell elmarasztalni hallgatókat. Mostantól kezdve viszont lesz egy nyomós érvem. Azt mondhatom a diákoknak: úgy ékeskedjenek idegen tollakkal, hogy ha majd köztársasági elnökök lesznek, azok a fránya újságírók előkeresik a régi dolgozataikat.