Jelenlegi hely
Egy lélekben itthon maradt író fejfájára
2013. január 9. 13.12 | zoldi.laszlo
Halász Péter hétfőn hajnalban halt meg a müncheni lakásán. Ha utolsó találkozásunk óta nem költözött el, akkor a Szabad Európa Rádió nyugdíjasainak épített házban. Néhány hét híján megélte a kilencvenegyet, a rendszerváltás óta kapott magyar kitüntetéseket, 2011-ben pedig itthon is megjelent talán legjobb könyve, a Második Avenue. Mégse hiszem, hogy elégedetten búcsúzott az élettől.
Regényeivel csupán a nyolcvanas évek közepén ismerkedtem meg. Dortmundi pótmamám, Éva könyvtárában előkelő helyen sorakoztak. Bizonyára a címe miatt kezdtem a Kádártánc-cal, folytattam a Se kint, se bent-tel, majd a Második Avenue amerikai kiadása késztetett tűnődésre. Kezdtem kapizsgálni, mit érezhet egy magyar értelmiségi, aki kiszakadt a hazai valóságból. Befutottnak látszik ugyan, mert kenyérkereső foglalkozásként gyakorolhatja az újságírást, csak éppen nem tanulhatja meg annyira a befogadó ország nyelvét, hogy szépíróként csináljon karriert. Sebaj, ír az anyanyelvén tárcákat, novellákat és regényeket, amelyek azonban csak titokban juthatnak el a hazájába. A Kádár-korszakban sem számított ajánlólevélnek, ha valaki a Szabad Európának dolgozott, ráadásul a magyar szerkesztőség helyettes vezetőjeként.
Halász Péter 1987-ben ment nyugdíjba, és Svájcban élő barátom, a történész Gosztonyi Péter révén végre sikerült megismerni. A Szabad Európa-házban, rengeteg könyv között beszélgettünk, miközben benézett a felesége, Rácz Vali is, a harmincas-negyvenes évek ünnepelt pesti dizőze. Fölajánlottam, ha sajtóügynökséget alapítok, a házigazda rövidebb írásait szívesen osztom meg a hazai nyilvánossággal. 1991-től leginkább a vidéki sajtót láttuk el jegyzetekkel, tárcákkal. Bertha Bulcsu, Bodor Pál, Beke György, Berkes Erzsi, Szántó Péter írásait vették, mint a cukrot, Halász Péter míves tárcáit azonban fanyalgás fogadta. A szerkesztők elismerték, hogy vérbeli író keze nyomát viselik, de mintha kikopott volna belőlük a magyarországi valóság, a nyugat-európai szálakat pedig akkoriban még idegennek érezték. Egyedül a Mérték közölte a finom lélektani érzékről árulkodó novellákat, ám a kétheti lap néhány hónap múlva befuccsolt.
Aki 1956-ban emigrált, az a kilencvenes évek elején nehezen talált haza. Ezzel is magyarázható, hogy Halász Péter nem költözött vissza Budapestre, holott a kinti nyugdíjból itthon jobban megélt volna. De még feltámadhat, persze. Talán lesz egy fiatal irodalomtörténész, aki hajlandó elolvasni néhány ezer oldalt, hogy értékelje, vajon mennyit ér egy finom tollú magyar író immár lezárult életműve.
