KulturSzalon

 

A műsorvezető Regős Dóra feltűnően tájékozottnak hatott, noha nem láttam a Szegedi Akadémiai Bizottság üléstermében. Akkor esett le a tantusz, amikor kiderült, hogy a tévénél gyakornokoskodik két kommunikáció szakos egyetemista, egy fiú meg egy lány - a második sorban ők jegyzetelték az előadásomat. Szinte észrevétlenül suhant el az interjúra szánt tíz perc, volt azonban egy pillanat, amidőn zavarba jöttem. A csinos műsorvezető azt kérdezte, vajon a vidéki napilapok mezőnyében hol helyezném el a helyi sajtó zászlóshajóját, az 1910 óta létező Délmagyarországot.

 

Csupán fél évszázados olvasmányélményem van a családunkban Délmagyarnak becézett újságról, felkészülés közben azonban én is föltettem magamnak a kérdést. Azonnal rá is vágtam hát, hogy az első három között. Csakhogy Dóra firtatta a másik kettőt is. Kimondtam a Veszprémben szerkesztett Napló nevét, a másiknál viszont tétováztam. Átfutott az agyamon, hogy a Springer-hálózat kilenc lapja közül említhetném-e valamelyiket. Arra jutottam, hogy egyiket sem. Nincs köztük kiemelkedően jó - rossz sincs, szerencsére. Az Inform Média három lapját pedig figyelmen kívül hagytam, mert nem adnak teret az újságíró tehetségek kibontakozásának, és erre médiatanárként háklis vagyok.

 

A nyelvem hegyén volt, mégse mondtam ki a Kisalföld nevét. A győri újság angol tulajdonosa ugyanis megvásárolta a Délmagyarországot, és a szegediek „gyarmatosítót” látnak benne. Ebből annyi igaz, hogy az angolszász sajtógyakorlat különválasztja a hír- és véleményszerkesztőséget. Csakhogy ez Szegeden nehezen valósítható meg, mert az egyetemi bölcsészkar ontja a literátus tehetségeket, akik nem szívesen adják fejüket a szikárabb hír-újságírásra. A nyolcadik perc táján ezt az összefüggést hosszadalmas lett volna kibontani, ezért adós maradtam a harmadik napilappal. 

 

Kint, a stúdió előterében kerestem a két egyetemistát, hátha beszélgethetünk a szakmai feszültségről. De amilyen lelkiismeretesen jegyzetelték az előadásomat, olyan gyorsan illantak el az élő adásról.