Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Élet a dimenziók között

A Tisza-táj festője – Z. Tóth Sándor
Élet a dimenziók között
Festészet és zene
Azok közé tartozik, akik az élet több dimenzióját is megismerték, és boldog, hogy a hosszú vasutas lét után már csak a legkedvesebbnek, a festészetnek élhet. A neve elé felvett Z betűvel a névsor végére sorolta magát, de úgy gondolja, városa, Záhony tisztelete megér ennyit. Ritkán hiányzik képeiről a víz, ám többnyire az ember is ott van, hol szép, hol felemelő, vagy éppen elgondolkodtató módon, mint a Valahol Ukrajnában című képén, ami elé leültetett otthonában. Beszélgetésünk végére úgy éreztem, legalább két életet kell élni egyszerre, hogy kiteljesedjen az ember, és az egyikben sikeres legyen.
Honnan indult, volt-e a múltjában, ami alkotásra inspirálja?
Vasutas voltam, mozdonyvezetőként sokáig dolgoztam, ami egyfajta státuszszimbólum volt, meg mondhatnám, ma is az, vasúti berkekben. Jó apám kocsimester volt a tizennyolcas őrhelyen. Ő is státuszszimbólumnak gondolta, ha a fia mozdonyvezető lesz, és hát egy vasutas tradíciójú városban nem is lehetett nagyon más utam. Természetesen rögtön hozzá kell tennem, hogy én kicsi gyermekkorom óta festek, de nem lehetett ezzel kijönni az utcára, így lehet talán a legszebben fogalmazni. Mert munkás, melós körökben ferde szemmel nézték azt, aki művészetekkel foglalkozik valamilyen szinten, kicsit talán még mostanában is. Ezért én elég sokáig el voltam „bújva”, és közben dolgoztam, és festettem nagyon sok képet.

Tehát nem is látták a képeit?
Családon kívül nem sokan, leszámítva az én drága rajztanáromat, akit Széles Endrének hívnak (a közeli Fényeslitkén él), és akire a mai napig szeretettel gondolok. Tulajdonképpen ő hitette el velem, hogy van bennem spiritusz. Ez is mutatja, a pedagógusnak nagy felelőssége van abban, hogy milyen jövőt szán a tanítványának – annak a csiszolatlan gyémántnak.
Lehet mondani, hogy Széles Endrének köszönheti művészi pályafutásának kezdetét?
Nagyon nagy részben, mert ő segített, patronált, gyermek rajzversenyekre vitte a képeimet. Sosem felejtem el, egyszer egy szitát kellett rajzolni az iskolában, mindenki lerajzolta, és az enyémre egyest adott, amin nagyon meg voltam lepődve. És akkor azt mondta, hogy „neked nem ilyen szitát kell rajzolni”. Akkor csináltam egy másikat, és arra már ötöst kaptam.
De nagyon fontos volt barátságom Németh Jóskával, itt, az utca végén, akivel az ötvenes években egy farostlemezzel jártunk a Tiszára, és a híd alatt mindig a vizet akartuk festeni. Rövid úton elzavartak onnan bennünket, mert akkoriban még nem volt ennyire „publikus” dolog, hogy mi csak úgy festegessük a Tisza-hídnál, ami ugye egyben a magyar-szovjet határ is volt. Ide kapcsolódik, hogy a legnagyobb szerelmem a festészet szempontjából a Tisza.
A Tisza, vagy a víz, vagy mindkettő…
Igen, a víz, és nagyon örülök annak, hogy a nagy elődöktől, Benczúr Gyulától, Munkácsytól, Pál Lászlótól, de még lehetne sorolni, nagyon hosszú a lista, szóval tőlük megtanultam vizet festeni.
Van-e találkozási pont a vasút és a festészet között?
Engem a mozdonyvezetés olyan nagyon nem fogott meg, érdekes módon mégis szakmai magasságokba jutottam, mert voltam oktató főmozdonyvezető, tehát oktattam a kadétokat, és a nyolcvanas években mozdonyirányító. Mozdonyvezetőként mindig nálam volt a rajzmappám, jól emlékszem, Bátyuból hoztam haza egy vonatot Eperjeskére, és a bejárati jelző vörös volt. A hídról, ahogy lebukott a nap, nagyon szép táj tárult elém, és amilyen lassan csak tudtam, olyan lassan csorogtam rá a jelzőre, közben lerajzoltam a szentmártoni faluvéget, mert az onnan jól látható volt.

Szentmártoni templomdomb
Ezzel a képpel – Szentmártoni templomdomb – nyertem meg a Záhony várossá avatásának alkalmából kiírt képzőművészeti pályázatot a nyolcvanas évek végén. Szakmai zsűri bírálta, többek között dr. Balogh Géza festőművész, aki a Nyíregyházi Főiskolán tanít. De a lényeg, hogy ez volt az első nyilvános szereplésem! És akkor jöttek a rácsodálkozások, „hát na, te festel, ez fantasztikus”. Ez a fajta rácsodálkozás a mai napig így van. Pedig, dicsekvés nélkül, de igaz, hogy Európában is nagyon sok helyen ismernek, a személyes pátriámban pedig, „te festel”…? Na, hát ez nekem olyan furcsa, de igazolt is engem, hogy nem kell ezzel korán kijönni, mert ilyen a fogadókészség. Nem nagyon érdekli a népet, a művészetekhez keveseknek van vonzalmuk. De tulajdonképpen engem nem zavart, mert tudtam, én így is, úgy is festő leszek.
Mennyire ismert festő?
Mennyire? Mára tagja vagyok az Országos Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságnak és az Első Kisvárdai Képzőművészeti Műhelynek, alapító tagja voltam 2011-ben a Magyar Művészek Világszövetségének. A kortárs festőművészek között szerepelek a kepafalon.hu portálon, és a magyarvagyok.com is felvett a hírességek közé, de a google is jó „cimborám”, sok mindent felhoz, ha beütik a nevemet. Hál’ Istennek nagyon sok barátom van a legkülönbözőbb művészeti ágakban, sokukkal napi szinten tartom a kapcsolatot. Fokmérője még a munkámnak, hogy 2009-ben Tiszai pillanatok címmel önálló kiállításom volt a Budai Várban, a Magyar Kultúra Székházában. A kiállításon túl kibővültek a művészekkel való kapcsolataim. Például, amikor odajött hozzám Molnár Károly solymári festőművész, kezembe nyomott egy névkártyát, és megkérdezte, szeretnék-e Horvátországban festeni, egy általa vezetett nemzetközi művésztelepen. Természetesen akartam, és így eljutottam Horvátországba, és ott is festhettem, például az Eső után Jelsában című képemet. Jelsa Split térségeben, Hvar szigetén található, ahová tizennégyen járunk festeni. Mindennap más főz, én többnyire slambuccal képviselem a magyar ízeket. De huszonöt éves barátság fűz Vincze László esztergomi festőhöz is, akivel Királyhelmecen ismerkedtem meg, azóta minden nyáron együtt festünk.
Természetesen igyekszem tenni is a festészetért, ezért 2005-től szervezek egy nemzetközi alkotótábort, ami 2009-ig Zsurkon működött. Manapság pedig az eperjeskei Jármy kúriában jövünk össze az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és magyarországi művésztársaimmal, és zárásként egy-egy kiállításon mutatjuk be alkotásainkat. De többször jártam az Ajaki Képzőművészéti Alkotótáborban, ott is található képem az iskola falán – egy ajaki menyecske ihletett meg.
Festő, sokáig vasutas, de hogy jön a képbe a zene?
Volt honnan örökölni, mert szüleim jó énekhangú emberek voltak. Anyám nagyon szépen cimbalmozott, az apukám pedig ezredkürtösként szolgált. Az első hangszerem egy tangóharmonika volt, amivel megőrjítettem a családot, mert reggel ötkor én már kinn ültem a kertben, a kukoricásban, és addig húztam a harmonikámat, amíg ki nem csiholtam egy dallamot belőle. Ezt gyorsan követte egy nagyobb harmonika, amivel az énekkart kísértem az általános iskolában, a szokásos Fel vörösök, proletárokat, meg a többit. Aztán következett a beat korszak, amikor minden második fiatal egy gitárral a hóna alatt mászkált. És ekkoriban jött az ismeretségem Gebuval – Balázs Sándorral – akivel jó barátságba kerültünk, és nagyon sokat blattoltunk. Ez azt jelentette, hogy leültünk kint, a fal tövébe a járdára, és soronként koppintottuk le, és próbáltuk megtanulni a dalokat.
Ebből lett a Szemafor?
Végeredményben igen, a hatvanas évek vége felé. Gebun kívül, aki szólógitározott, Hegedűs Sanyi volt a dobos, Halász Karcsi a basszus gitáros, Vajda Sándor – Langi – szaxofonozott, és Pokol Béla, aki most alkotmánybíró, ritmusgitározott. Csak ő nem volt vasutas, gimnázium után Pestre ment tanulni. Bélának érdekessége volt még, hogy balkezes, ezért át kellet neki húrozni a gitárt, én pedig akkor még csak énekeltem. Szóval ezek voltunk az alapító tagok. A Szemaforról nagyon sokat lehetne beszélni, de egyet mindenképp meg kell említenem: Ez a zenekar Szabolcs megyéből a nyíregyházi Zenitet is megelőzve bejutott a Budai Ifjúsági Parkba, és ott zenélhetett húsz percet, mert megnyerte a megyei popfesztivált. Ez akkor óriási eredmény volt. Egyébként összesen több mint száz aktívan játszó tagja volt a zenekarnak az évtizedek során. Ki hosszabb, ki rövidebb ideig, de nekem olyan szerencsém volt, hogy hosszú évekig játszhattam ott, egy kihagyástól eltekintve, amikor Debrecenben dolgoztam. Érettségi után ott kezdtem a vasutat, ám a festészet természetesen ott is folytatódott. Minden hétvégén száznyolcvan forintért, ami akkoriban hatalmas pénz volt, modell után festettem a Meggyesi körben.

Szemafor
Arról már volt szó, mennyire ismert, de vajon milyen festő ön?
Tulajdonképpen egy realisztikus felfogásban dolgozó művész vagyok, realista módon festek, realistának mondanak. Ezen túl a Tisza festőjeként emlegetnek a kollégáim, szokták mondani, „ahol Tóth Sanyi ott van, ott ne fessetek Tiszát!” De van azért realistább is tőlem, például Fenyvesi Edit, fővárosi grafikus művész barátnőm, aki egy ceruza-portrét készítette rólam néhány éve, az eperjeskei alkotótáborban. Ez már, úgy mondanám, hogy hiperrealista kép, hiszen a fényképezőgépből is bohócot csinál, annyira pontos. Látszik a képen, hogy a művésznő mindent megmért, százszor is akár, csak pontos legyen minden vonás rajta. No, én ennyire nem, én csak realista vagyok. Mondják még, hogy főképpen tájképfestő, természetfestő vagyok, de festek, portrékat is. Most is kering egy a neten, Háda Imre, Záhony polgármestere tette fel, a nyolcvan éves Varga István tiszteletesről.

Nem Tisza-táj, nem víz, vajon mi ihlette A nagyravágyó napraforgót?
Egyrészt úgymond sztenderd munka, mindenki megfesti életében legalább egyszer a napraforgót. Mert ez a napvirág, tulajdonképpen a legegzotikusabb, egyszerű növény a nap alatt. Nagy tányér, gyönyörű szép sárga szirmai vannak, ez nagy lehetőség arra, hogy egy kis boldogságot tegyen az ember a vászonra, elgyönyörködtesse a nézőt, mert szép. És minden művésztáborban többen is megfestik, vonzza a festőket ez a virág. Szeretem, ha a képeim mondanak valamit, már a címükkel is. A nagyravágyón az egyik napraforgó kinő a többi közül, nagy akar lenni, mint a legtöbb ember.

A nagyravágyó napraforgó
És a Scerzo? – Tréfát, tréfást jelent a zenében, ám a hegedűs nem tűnik vidámnak.
Valóban, ő inkább átszellemült, szenvedélyes, ami nem áll túl messze a tréfástól, hiszen szenvedély nélkül nincs tréfálkozás.

Scerzo
Szenvedélyt látni a Fátyoltánc című képen is, érdekes módon a szép női test csak másodpercekig vonja magára a figyelmet, és inkább a fátyol ad dinamizmust a képnek…
Igen, és egyike kevés grafikáimnak, de érdekessége még, hogy azt egy záhonyi hölgy vette meg tőlem. Volt olyan kommentje a képnek, hogy aki nézi, hallani véli a dobokat, a zene ritmusát. De hát én fiatal korom óta zenész is vagyok.

Fátyoltánc
A Vízen járók Porcsalmán ugyan víz is van, de talán más motiválta.
Ó, igen, kicsit kilóg az is a sorból. Ezen a nyáron festettem Porcsalmán, de nem a művésztelepen, hanem még itthon. Szokás az ilyen rendezvényeken, hogy a rendezőknek a művészek ott hagynak egy képet. De sajnos én már nem vagyok elég mobil, ezért itthon festettem meg, és vittem magammal. Azért üt el a többi képeimtől, mert kivételesen kicsit politizáltam, hiszen a vízen járással úgymond az egekbe emeltem a cigányságot. A Szemafor kapcsán említett Pokol Béla barátom szokta mondani, amikor beszélünk, hogy a cigánykérdést meg kell oldani, és nekünk kell megoldani! Saját önkormányzattal, vajdával, ha kell, saját pedagógusokkal. Ezzel a képpel valójában felemeltem értük a szavamat, mert ki tudja, hogy mi lakozik bennük, miért ilyen sorsuk?

Vizen járók Porcsalmán
Melyek azok a képek, amelyeket leginkább szeret?
Úgy gondolom, azok a képeim a legkedvencebbek, melyek a Tiszával vannak kapcsolatban. Lehet az halász, horgász, csónakos vagy kajakos, vagy csak egy ember, aki ott sétál a vízparton. Most is tervezek egy ilyen képet festeni, a hármas határhoz fogok kimenni majd. Mert tavaly ősszel már kinéztem a helyet, de akkor nem tudtam megfesteni, de most ki fogok költözni vagy három napra. Nagyon szeretem azt a képemet is, amit a Járási Hivatalnak festettem annak a sorozatomnak a részeként, melyben a záhonyi közintézmények kapnak tőlem egy-egy képet. Ennek a képnek a címe Csontváry Mostarban. A mostari hidat nagyon sokan festették már, de még senki nem festette rá Csontváryt, én igen, ahogyan festi a hidat. Ez is kilóg kicsit a sorból, hiszen egy sokszereplős utcaképről van szó.

Csontváry Mostarban
Hogyan fest?
Ha elgondolkozok egy témán, amíg ki nem festem magamból, addig nem hagy nyugodni. Még éjszaka is az jár a fejemben, és amikor tiszta kép lesz bennem, akkor elkezdek rajzolni. Mindent lerajzolok előbb, nálam mindennek az alapja a rajz. Van, aki nyomban ecsetet vesz a kezébe, én meg ott szoktam elkezdeni, ahol ő abbahagyja. Gyula pápa, mikor megbízta Michelangelot, hogy fesse meg a Sixtusi kápolna mennyezetére a Teremtést, előbb pergamenre rajzolta szénnel a témát, majd feldörgölte a plafonra a rajzot. Ha neki jó volt így, akkor nekem miért ne lehetne jó?
Vasútról nem alkotott?
Hát, mint már említettem, nagyon érdekfeszítőnek nem tartottam, mint festő. A nyugdíjas búcsúztatómon, 2002-ben meg is mondtam az akkori főnökeimnek, akik persze elszörnyülködtek. Aztán amikor néhány képemet megmutattam nekik, akkor meg a csodálkozástól álltak meg, és már értettek is mindent. De nagyon jó a kérdés, mert van egy régi barátom a Dunántúlon, Tarcsay Béla, ő valamikor még gőzmozdonyvezető is volt – és festett, mint én. De ő a vasutat, rengeteg mozdonyt, és művészi színvonalon, például hatalmas ködpárából előbukkanó vonatokat. Engem sajnos nem segített a vasút fegyelme, időbeosztása, számomra inkább a természet, a Tisza tudott ihletet adni. Viszont van kivétel nálam is, hiszen a záhonyi állomásban, a főnök irodájának falán található egy festményem a régi záhonyi vasútállomásról.

Én hálát adok a Jóistennek, mert ez egy csoda, nálam ez egy terápia, ha én festek, az a betegségemre nagyon pozitívan hat. Nem tudom, az Istennek milyen csodálatos jótéteménye, hogy amikor elkezdek festeni, akkor megnyugszik a kezem, abban a pillanatban. Amikor ezt elmondtam a professzoromnak, aki kezel, így reagált: „Művész úr, az egy másik dimenzió!” Hát, én azt hiszem, ebben minden benne van…mert egyrészt átszellemül az ember, megnyugszik, és már csak a célra koncentrál, a feladatra, hogy mit akar most megcsinálni. Mert az valóban egy másik dimenzió.
Az interjút Dolhai József készítette