KulturSzalon

Útban hazafelé tudta meg, hogy az éjjel meghalt. Úgy érezte, ott marad örökre az utcán, elsötétült körülötte a világ, és a forróságtól alig kapott levegőt. Borzalmas volt a tudat, hogy nincs tovább. Legutóbb akkor érzett így, amikor Margit az első gyermekét várta. Mert hiába tudta, hogy férjhez ment, és egy másik férfival fekszik ágyba esténként, mégiscsak akkor vált nyilvánvalóvá számára, hogy elvesztette, amikor már látszott, hogy terhes lett. És most azt is ki kell bírnia, hogy nem láthatja többé.

Amikor először összenéztek, alig mert odamenni hozzá, ilyesmi talán kamaszként fordult elő vele. A lakodalmas sátor alól kiszűrődő fényben csillogtak révedező szemei, és olyan sejtelmes volt az arca, mint aki nem is ezen a világon él. Egyszerűen nem tudott mozdulni, és amikor mégis rászánta magát, hogy megszólítsa, csak hebegni tudott. Ő viszont vidáman kinevette, amitől bosszús lett, és hirtelen otthagyta. Aztán valamelyik nap összefutottak egy vasútállomáson, és úgy kerestek ülőhelyet a vonaton, mint akik megbeszélték, hogy együtt utaznak. Az úton végig beszélgettek, mégis, mintha egy üvegfal lett volna közöttük. Nézegették egymást, de különösen Margit számára áthatolhatatlan volt a képzeletbeli fal. A magafajta fiatal lányok másféle férfit szerettek volna maguknak. Két hét múlva találkoztak újra, de akkor már keresték egymást.

Hallotta a barátaitól, hogy rosszul van mostanában, nem bírta úgy az elmúlt évtizedeket, mint ő, de nem hitte, hogy ilyen gyorsan vége lesz a reménynek. Az egyetlen életnek, amit tisztelni tudott, vége lett, és az övének is vége lesz. Tudta jól, vigyáznia kell, mert ha késlekedik, vagy téved, kútba esik a terve. A terv, amit egy pillanat alatt összerakott magában, amint a gyaloglás segítette visszatalálni a valósághoz. Az álmai rég elvesztek, de most végigviszi, amit soha sem tudott. Egyre gyorsabban lépkedett, még azt is alig hallotta meg, amikor az egyik cimborája hívta a kocsma előtt. De ma nem ihat, azt mondanák az emberek, azért történt minden, mert most is részeg volt. Most józannak kell lennie. Szerencsére messze lakott az állomástól, így hazáig szép lassan összeállt benne, hogy mit és hogyan tegyen. Mire hazaért, teljesen nyugodtnak érezte magát, és nekilátott a készülődésnek. Előkereste a fonatot, ami még az építkezésről maradt, és ellenőrizte, elég erős-e. Nem hibázhat, most az egyszer nem. A felesége csak estére jön haza a kapálásból, a fiai mindjárt eltűnnek otthonról, és hajnalig csavarognak majd. Csak estére szabad kiderülnie a dolognak, de akkorra mindenképp, hogy még ma kórházba kerüljön.

A bálban sokat táncoltak, de a nagy zaj miatt nehéz volt beszélgetni. Ennek örült, hiszen maga sem értette, de megint alig jött ki értelmes mondat a száján. Ő akkor is vidám volt, álmodozó és ismét tüzesen csillogtak meleg barna szemei. A szünetekben kimentek levegőzni, átölelni nem engedte magát, de éjfél tájt már beszélgetni is tudtak, nem csak beszélni. Hajnalra úgy érezték, mint akik nagyon rég ismerik egymást. És, mint akik nagyon szerelmesek egymásba. Már pirkadt, mikor egy hosszú csók után elváltak egymástól.
Alaposan átgondolt mindent, kiválasztotta a helyet és lépésről lépésre elpróbálta tervét. Épp csak azt az utolsó lépést nem, az még ráért pár órát. Dél körül végre elmentek a fiúk, és zuhanyozni indult. Amikor végzett, előkereste az öltönyét, és kivasalt egy hófehér inget. Ilyet sem tett talán még soha, vasalt. Valamiért alig viselte azt az inget, mint aki érezte, hogy nem jött még el az ideje. Megborotválkozott és átöltözött. Enni már nem kívánt, beérte néha egy korty vízzel. Nem akarta, hogy úgy járjon, mint sokan, akiknek tettét követni fogja. Szeretne tiszta maradni, legalább a teste, ha már a lelke nem lehet az.

Sosem érzett még ilyet egy nő iránt, igaz, nem is akart, mielőtt megismerte, semmit érezni a testen kívül. Vele mindent érzett, olyat, amit sok év után sem tudott megmagyarázni. Talán ezért is lett a rabja, ezért nem tudott volna úgy élni, hogy végképp lemondjon róla. Margit figyelmeztette, hogy a szülei látni sem akarják, de pár hónap múlva mégis elment hozzájuk. Azon a szombat estén jutott el a tudatáig, hogy soha sem élhetnek együtt. Mert idegen, mert más vallású, mert „vén” fiú. De remélte, hogy egyszer megenyhülnek, volt már ilyen. Egyre gyakrabban találkoztak, a lány teljesen megnyílt számára, és egyre forróbb beteljesülést tudtak adni egymásnak. De miden hiába, a szülők sohasem fogadtál el.
Ahogy közeledett az idő, egyre izgatottabb lett. Nem azért, amit tenni akart, nem várt már semmit az életétől. Csupán egy dolog érdekelte, sikerüljön a terve, legyenek végre együtt úgy, hogy többé senki ne szólhasson bele. Sikerülnie kell! Igen, az utolsó lehetőség, hogy végre egymás mellett legyenek. És most már örökre, holnaptól senki nem állhat közéjük. Margit járt az eszében, a régi fények és sóhajok, csillogások és tüzek. Az évtizedek során rideggé vált szívével alig tudta követni az emlékek vonulatát, egészen hatalmába kerítették a régi érzések. Nyakkendőt nem kötött, úgy gondolta, az csak útban lenne.
Egy gyönyörű éjszaka után megbeszélték, hogy többé nem találkoznak. Valójában Margit közölte, hogy véget akar vetni a bujkálásnak, ő pedig nem tehetett mást, minthogy beleegyezett. Azon nyomban megbánta, de nem tudta, hogy mit tegyen, mit tehetnének. Továbbra is átjárt a faluba, és hamarosan egy másik férfival látta. Egyszer oda akart menni hozzájuk, de a meleg tekintetnek nyoma sem volt, helyette villámokat kapott. Tettet tett követett, és ő is megismerkedett egy lánnyal, akit soha sem tudott igazán szeretni. Margit pár hónap multán férjhez ment, és azon a szörnyű napon, amikor látta, hogy gyermeke lesz, megkérte a lány kezét. És következett két nyomorúságos évtized pár utcányival Margit ágyától és asztalától.

Amikor az utolsó lépéshez ért, kicsit mégis félni kezdett, de tudta, mást már nem tehet kettőjükért. Ismét látta maga előtt az álomarcot, és ettől újra erős lett. Valójában semmit nem érzett. Az elmúlt órák kristálytisztává tették gondolkodását, hiába kísértették az álmai és emlékei egész nap. Megértette, hogy a lélek több mint a test, és mindig a lélek győz. És a tett. Erre az utolsó pillanatban jött csak rá. De már késő, minden késő. Egy villanás, a fény közepén azok álmodozó szemek, majd nyugalmas, mély sötétség.
Másnap három halottnak szóltak a harangok a faluban, de csak kettőjüket ravatalozták fel. Az egyik negyven év körüli asszony, azt mondják, az ital meg a bánat vitte el. A másik egy öregember, aki még szeretett volna élni, de lejárt, amit kimért számára az élet. Holnap temetik őket. Egymás mellé.
A harmadik egy férfi volt, aki alig múlt ötven, de már nem akart élni. Arca kisimult a halálban, mintha csak elaludt volna, és most boldogat álmodik. Van még idő a sírját ásni, késik a halottkém.

Dolhai József írása