KulturSzalon

 

Azt tanítottam neki és nemzedéktársainak, hogy az újságíró nem föltétlenül pártatlan, de csak akkor képviselheti a kíváncsi nyilvánosságot, ha szellemileg független. Bizonyára van értékrendszere, amelynek jegyében négyévenként leadja voksát valamelyik politikai csoportosulásra, két választás közt azonban jobban érzi magát, ha függetleníti magát egy párt, cég vagy egyéb szervezet részérdekeitől. Ezzel a felfogással 1990 és 2010 között, a pártküldöttekből összeállított ökumenikus vagy plurális kuratóriumok egyikébe sem delegáltak, mindazonáltal a pártok tőlem kértek szakvéleményt, ha nem azt akarták hallani, ami tetszett nekik, hanem ami a hazai sajtó kellemetlen valósága. A sors iróniája, hogy a szellemi függetlenséggel körülbelül ugyanannyit kerestem, mintha politikailag elkötelezettként és anyagilag lekötelezettként rosszul éreztem volna magam a bőrömben.

 

Ebből annyit mondtam el az újságíró szemináriumokon, hogy hasonlóképpen gondolkodó kollégám, a szekszárdi Wessely Gábor szerint „Sajtószabadság akkor lesz Magyarországon, ha az el nem kötelezettségből legalább olyan jól meg lehet élni, mint a szekértolásból.” A legutóbbi két és fél évben az a benyomásom, hogy e nyilvánosságkorlátozó rendszerben még kevésbé van sajtószabadság, mint az előző két évtizedben. Ezt az immár diplomás tanítványaim is megérzik. Nem lep meg, ha ama szerkesztőségeket is hibáztatják, amelyek egyik vagy másik tábor nótáját fújják. Médiapolitikával foglalkozóként tudom, sőt tanítom is, hogy a politikai alávetettség a magyar, tágabb értelemben a kelet-európai sajtó történeti adottsága. Ez azonban aligha vigasztalja a rendszerváltás környékén született újságírókat, ők csak unják a szellemileg és anyagilag függő sajtótermékeket. Meg tudom őket érteni.