KulturSzalon

Délelőtt a rádió közli, hogy egy fogorvos túszul ejtette az egyik páciensét, aki gyökérkezelésre érkezett a rendelőjébe. Egy fúrógépet tart most a nő homlokához, a rendőrség pedig a követeléseire vár. Ám a doki látszólag semmit sem akar. Egyszerűen csak bekattant, és olyanokat kiabál, hogy hamarosan átveszik az irányítást a város fölött.

– Az agyára mentek a fognyüvő manók – böfögi a kocsmában egy szakadt külsejű fickó a sörét fogdosva, majd hozzáteszi: – Higgye el, én tudom, miről beszélek! Figyel rám?
Figyelek – látja ő is. Így hát nekikezd elmesélni, hogy volt az a fickó, aki egy nap megjelent a fogorvosi rendelőben, és egy látszólag hibátlan őrlőfogat akart kihúzatni az orvossal.

– A doki persze tiltakozott – meséli a fickó. – Megnézte kétszer is, de lyukat nem talált rajta. A férfi viszont kötötte az ebet a karóhoz. Azt mondta, mindenképp meg kell szabadulnia attól az őrlőfogtól, és hajlandó volt kétszeres árat fizetni egy szimpla húzásért.

– Netán fáj? – kérdezte tőle tanácstalanul az orvos, de a páciens bevallotta, hogy nem.
– A fájdalomnak ehhez semmi köze. Más természetű problémák vannak vele – ezt mondta. – Tudja, lakik a fogamban egy kismeber.
– Egy micsoda?
– Egy kisember. Egy aprócska fickó. Ha erős fényben nézi, egy ajtó halvány körvonalait fedezheti fel a fog oldalán.

 

Ezt az alig észlelhető zománc-repedést persze az orvos is észrevette, ám ekkor már nem tudott közbeszólni. Az ipse annyira belefeledkezett a kis meséjébe, hogy valósággal reszketett az izgalomtól. Mesélt arról, hogy este valahányszor lekapcsolja a lámpát, halk mocorgás kezdődik a fogán belül. Majd a titokzatos lakó szörnyű dolgokat kezd suttogni a szájában. Az ember pedig nem tehet mást, hallgatnia kell.

– Nincsen semelyik fogában tömés? Én ugyan nem adok sokat az efféle beszédre, de régebben panaszkodott néhány páciens, hogy a fogtömése befogott egy rádióállomást…
– Soha egy lyukas fogam sem volt, az istenit neki!

– Látta is már ezt a kisfickót? – Húzta fel bozontos szemöldökét a doki, a kérdésre pedig összerezzent a székben ülő.

– Egyszer… Talán… – suttogta, mintha a rendelő falainak füle lenne. Persze igazából attól félt, hogy az őrlőfogának vannak fülei. – Kimentem este a fürdőszobába egy kis vízért, és szokás szerint megnéztem a fogat is. Tudja, egy idő után már szokás lesz ez az embernél, ha valami furcsaság van a szájában. És akkor megpillantottam az ajtót a fogamon. Félig nyitva volt, mintha valaki nagy sietősen bújt volna vissza, és megfeledkezett volna arról, hogy becsapja maga mögött. Már épp azon voltam, hogy egy fogpiszkálóval kitárom, amikor váratlanul – el sem tudja képzelni, milyen gyorsan történt – a kisfickó megjelent a résben, és dühösen magára csapta.

– Hogy nézett ki? – kérdezte a fogorvos.

– Amennyire ki tudtam venni, olyan aprócska, mint egy gyufa feje. Úgy nézett ki nagyjából, mint egy ember. Teljesen kopasz, és csak két szem türemkedett ki az arcából. Se száj, se orr, csak két fekete szem. Doki, ki kell kapnia azt a fogat! Nem viccelek! Ha maga nem húzza ki, majd kioperálom valahogy én. De az biztosan nem lesz egy tiszta munka! Éjszakánként, félálomban úgy érzem, valaki az orromra telepszik, és figyeli, ahogy alszom. Közben szörnyű dolgokat suttog, mintha az álmaimba diktálná az őrületet. Például, hogy üssem ki néhány ember fogát, akire haragszom. Vagy dugjak néhány szöget a szomszéd kutya etetőtáljában lévő kajába, amire ha ráharap, kitörnek a fogai. Efféle képtelen dolgok…

És így tovább. A doki végül belátta, ő nem pszichiáter, és nem dolga összefogdosni az utcáról az őrülteket. Viszont ha valaki kétszeres árat fizet egy húzásért, bolond lenne visszautasítania. Kikapta tehát a fogat, a páciens pedig öt percen át rázta hálásan a kezét, majd még mindig zsibbadt szájjal azt mondta, szabaduljon meg a fogtól minél gyorsabban. A legjobb, ha veszélyes biológiai hulladékként kezeli. A fogorvos később a fény alá tartva a kihúzott fogat alighanem valami érdekeset találhatott. Ugyanis nem szabadult meg tőle. Teltek a hetek, és egyre különösebben kezdett viselkedni a jó öreg doki. Az asszisztense beperelte szexuális zaklatásért, pedig csak a fogait akarta kiharapni a szájából. Persze többet lehet kaszálni manapság egy zaklatási perrel, mint egy szimpla bántalmazással. A szomszéd kutyája pedig vért hányva kilehelte a lelkét, s ha vette volna valaki a fáradtságot, hogy felboncolja, alighanem talált volna a gyomrában. Végül a fickó teljesen elveszítette az önkontrollját, és kiütötte az egyik fogfehérítésre váró páciensét, majd sorban kihúzta a kába tinédzser fiú összes fogát.
– Most biztos azon jár az esze, honnét tudom én mindezt – röhög a sör fölött az idegen, mire félrehúzza a pofazacskóját, és megmutatja egy kihúzott őrlőfog helyét. – Tudja, ezzel a foggal a szó hagyományos értelmében nem volt semmi baj. Soha egy lyukas fogam sem volt, az istenit neki!

Eleget hallottam. Visszazárom a kis ajtómat, és suttogni kezdek az ipsének, akinek a szájában lakom, és aki most bambán ül szemben ezzel a sörszagú félnótással. Olyanokat suttogok, hogy ez a fickó veszélyes, és a legjobb lenne most helyben agyonütni a sörösüvegével. Vagy kinn az utcán alálökni egy busznak. Vagy…

*

Hiába telnek az évek, ebben a kocsmában soha nem változik semmi – kivéve talán, hogy most üres, és a gazdátlan asztaloknak, a felborult sörösüvegeknek recseg a bekapcsolva felejtett rádió. Arról, hogy megőrült az összes fogorvos a városban, és most fel-alá száguldoznak kocsijukkal a városban, gépzsírtól csillogó fegyvereik elvakítják az embert. Kihúzott fogakat lődöznek a menekülő emberek hátába.

A polgármestert délelőtt nyilvános adásban végezték ki, a helyi tévé kameráinak tüzében fogorvosi székbe ültették, hogy kezelésbe vegyék a fúróval. Orvosi maszkot viselő terroristák az Új Rend beköszöntéről kiabálnak. A képernyőn se száj, se orr nem látszik, csak két feketén csillogó szem a maszk fölött. A kóbor kutyák szögekkel hányják teli a sikátorokat, estére pedig mindenki megkapja külön bejáratú amalgám fogtöméseit, amin keresztül fogni tudja majd a város új vezetőinek rádiófrekvenciáját. Aki nem hajlandó részt venni az átképzésen, nyilvánosan végzik ki a főtéren. Kis acél-fémhurkokat akasztanak az emberek fogaira, amit aztán a kocsijukhoz kötnek, és beletaposnak a gázba. A páciens szinte észre sem veszi, ahogy az egész koponya kiugrik a száján keresztül.

Ezek az emberek mindent tudnak a szájhigiéniáról, a fogakon megtelepülő lepedékről, arról, hogy melyik fogkrém mennyi mérget tartalmaz, vagy arról, hogy mennyi lidocaint kell a szervezetbe juttatni, hogy az már halálos legyen. Éjszakánként az orrnyergünkre ülnek, és arról győzködnek minket, hogy nem fog fájni. Hogy semmi sem fog fájni. Mi pedig hiszünk nekik, hiszen ők az orvosok.