KulturSzalon

Mint lopakodó árnyék,
lobban a félelem
nem álom, ez rettenet.
Jeleket ró rózsaszín papírra,
reszkető megrepedt szíved.
Magas trónuson, mindünk felett,
terpeszkedik az aggodalom,
s félelem felhő alatt,
ölelem hangtalan magamat,
de nincs felelet.
Várni kell!
Erősödik a szívzörej, enyém, tied.
A gyenge villanyfényben arcod oly fehér,
a kórházi párnákon...
s bennem egyre tágul a tér,
már egy élet is belefér. Csak Te ne félj!
Hangom bárhol utolér
és visszatérsz, vagy utolérlek,
egy végső dobbanással.
Te csak ne félj!

Fotó: nlcafe.hu, Házi Patika