KulturSzalon

 

Az újságban feltűnt egy fotó is. Jócskán elfoglalja az oldal hajtás fölötti részét, ami arról árulkodik, hogy a képszerkesztő is örömét lelte benne. A régimódi szódásüveg belsejét rengeteg gomb tölti ki, de nem csak úgy, össze-vissza. Kivétel nélkül gyöngyház színűek, és a két lyukukban fehér cérna díszeleg. Fogalmam sincs, hogy az alkotó hány száz vagy ezer gombot gyömöszölt az üvegbe, mindenesetre sziszifuszi munka lehetett kiválogatni „őket”, és mindegyiknél alul csomóba kötni a belefűzött cérnát. A látvány annyira megfogott, hogy ha teljes alakú fénykép volna belőle, szívesen megvásárolnám, kinagyítanám, és föltenném a dolgozószoba falára. (A hálóban már nem helyezném el.)

 

Vajon az esztétikai tetszésen túl mi vonz a különleges látványhoz? Miközben ezen morfondíroztam, bevillant egy másik fénykép. Nemrégiben kaptam az apai örökségből, és iskolás kézírásom szerint 1953. december 14-én készült „Kiskörösön” (az első ’ö’-ről bizony két vesszőt lespóroltam). Vándorfényképész készítette a második osztályban, a tanító néni mellett állok, és előttem guggol a legjobb barátom, Farkas Győző. A házukban szinte több időt töltöttem, mint otthon. Farkas néni a konyhában dúsította széndioxiddal a főtér mély artézi kútjából felhúzott, jó ízű vizet. A teli üvegeket pedig Farkas bácsi hordta szét muraközi ló mögé fogott, gumirádleres kocsin a nitrátos víztől gyötrődő helybélieknek.

 

Semmit sem értettem a Rákosi-korszakból, a hangulatát azonban érzékeltem. Például sejtettem, hogy titok lappang a két család körül. Évtizedekkel később, halála előtt néhány hónappal beszélt apám a részleteiben soha ki nem bontott történelmi valóságról. Elmesélte, hogy 1949-ben ő államosította Farkas bácsi üzletét, és „nagyvonalúan” leltározta a raktárkészletet. Valami történhetett közöttük, mert gyerekként azt vettem észre, hogy Győző papája az istálló eldugott sarkából még évekig árult rézgálicot a szőlősgazdáknak. És a Farkas-szülők nemcsak hogy megtűrtek a fiuk mellett, hanem a nevelésemből is kivették a részüket.