KulturSzalon

Holnap lesz a Sajtófesztivál. A pesti Vörösmarty térre szervezi a Magyar Lapkiadók Egyesülete. Kimegyek, mert zsűriztem a diák-újságírókat, és érdekel, hogy a nyilvánosság előtt miként szerepelnek.

A legidősebb tizenhárom éves, a legfiatalabb kilenc, és ők tizenegyen az ország különböző részeire valók. A legszebb mondatot egy budapesti kislány vetette papírra: „Az egeremet a kerámia szakkörön készítettem.” Az a benyomásom, hogy bensőséges viszonyt ápolnak a számítógéppel, bár a legtöbben nem a saját digitális címüket tüntették föl, hanem az apjukét vagy az anyjukét. Kivétel egy pusztamagyaródi kislány, aki a kedvesen kihívó zeuszka@ jelölést választotta. Mellesleg a legjobb pályázók közül csupán ketten fiúk, ami azt sejteti, hogy a lányok fontosabbnak tartják a nyilvánosságot. De vajon melyiket? Azt, amelyik a nyomtatott sajtót és a hagyományos újságírást jelenti? Vagy az elektronikust?

Azt olvastam ki a soraikból, hogy heten újságírók szeretnének ugyan lenni, de inkább a televízió vagy a számítógép képernyőjén mutatnák meg magukat. Mintha a sajtót és a rádiót nem is tekintenék gyakorló terepnek. Nem őket hibáztatom, persze, hanem a családi és az iskolai környezetet, amely aligha engedi közel hozzájuk a kézbe fogható és lapozgatható újságot. Még nem szégyellik, hogy azért jelentkeztek a fesztiválra, mert hírességekkel beszélgetnének - és a színpadon készítendő interjú révén maguk is ismertté válnának.

Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mi, szerkesztőként dolgozó zsűritagok ugyanazt a típust részesítettük előnyben. Megszavaztuk például azt a szombathelyi kislányt, aki lisztérzékeny édesanyja mellett kuktáskodott a konyhában. Nem egyszerűen cukrász szeretne ugyanis lenni, hanem azoknak készítene süteményeket, akik lisztre, tejre vagy cukorra érzékenyek. Nem lepődnék meg, ha holnap a beszélgetőpartnernek választott, nemzetközi hírű cukrászmestert erről faggatná. Magam is iparos famíliából származom - Debrecenben fogalom volt a Zöldi-cukrászda a Bem téren, a Nagyerdőhöz vezető úton -, és azon tűnődöm a szombathelyi kislány olvastán, vajon egy nyolcvanezres városban meg lehet-e élni abból, hogy emésztési gondokkal küszködők különleges igényeit elégíti ki.

Talán még nem is tudja, ha majd a Vörösmarty téren netán szárnyra kapja a hír, legalább kétszázezres városba kell költöznie, hogy sikeres vállalkozó lehessen.