KulturSzalon

Tegnap Óbudán jártam, a Társaskörben tartották a hetvenkedők estjét. A Napkút Kiadó jelentette meg azt a kötetet, amelyben nyolcvan-valahányan mutatkoztunk be. Valamennyien 1945-ben születtünk. Jövőre töltjük be a hetvenet, ezért hetven sort írhattunk magunkról. A könyv végére kerültem, mert novemberi vagyok, de amúgy is megszoktam már a névsor legutolsó helyét. Beleolvashattam a szép kiállítású könyvbe, míg a kortársaim kiálltak a pódiumra, és egy percben elmondták a magukét. Ahány perc, annyiféle sors - gondoltam -, csakhogy az írás- és szóbeli vallomásokból közös pontok is kirajzolódtak. 

 

Például az, hogy háborús gyerekek vagyunk. Apáink vagy jöttek haza, vagy mentek el hazulról, eltávozást kaptak a katonaságtól, vagy menekültek a Nyugat felé sodródokkal a Kelet felől érkezők elől. Eltávon fogantunk, út közben születtünk. Legalább tucatnyi ünnepeltnél tüntette föl a szerkesztő az osztrák vagy német születési helyet, bár akadt olyan is, akit nem ott írtak be az anyakönyvbe, ahol született, hanem ahol volt állami adminisztráció. Aztán valahogy mindenki hazakeveredett, hogy belekóstolhasson a Rákosi-korszakba. Kitelepítették, betelepítették, hol áldozat volt a családjával együtt, hol haszonélvező. 

 

Egyik sorstársunk emlékeztetett arra, hogy 1955. április 4-én csak mi, negyvenötösök kaptunk kakaós kuglófot. Egyidősek voltunk a felszabadulással, haragudtak is ránk a többiek, rám például az 1946-os osztálytársak. Ez azért ment ki a fejemből, mert akkor már túl voltam a kuglófos sokkon. A kiskőrösi plébános azzal marasztalt néhányunkat a felkészültebb hittanosok közül, hogy a vasárnap délelőtti ministrálás után kakaót ihattunk, és az említett kalácsot apríthattuk belé. A Kádár-korszakban érettségiztünk, majd főiskolások vagy egyetemisták lettünk, máskülönben aligha csinálhattunk volna kisebb-nagyobb karriert a szakmánkban. 

 

Nem is neveztek volna el bennünket a hatvannyolcas nemzedéknek. Nem férünk bele a mindenható miniszterelnök történetfilozófiájába, mégse állítanám, hogy miatta lesz a tavaszi az utolsó szemeszterünk. Előtte is úgy volt, hogy hatvanötig vezethetünk másokat, és hetvenig a katedrán adhatjuk át a tapasztalatainkat. Az viszont igaz, hogy a rengeteg pénzt vont ki a felsőoktatásból, és a majdani professor emeritusoknak már nem jut nyugdíj-kiegészítés. Szomorkás a hangulatom máma - így foglalnám össze egy ifjú korunkban dúdolt sláger nyomán a figyelemre méltó kötet és a tanulságos találkozó kedélyállapotát.