KulturSzalon

Hogy lehet kibírni azokat a napokat, amelyeken az egyedüllét üressége lyukat mar beléd?

Amikor már reggel arra a tudatra ébredsz, hogy nem tudod kibírod-e a magányt még valameddig; hogy képes vagy-e elviselni azt a mindenhová kísérő fojtogató-feszítő érzést. Amikor úton-útfélen elered a könnyed és nem érted, mások ezt miért nem értik? Úgy tesznek, mintha nem is látnák. Lehet, jobb így. El is bújnál előlük – de akkor még jobban egyedül leszel.
Vagy inkább elkiáltanád a bajod – hátha rokon lélekre talál.

Gondolatban sorra veszed azokat az embereket, akikről úgy hiszed, megértenének. Menekülnél valakihez, de félsz, hogy csak nézne rád balgán akihez beszélsz.
A dal így mondja: „Amikor végképpen egyedül voltál,
                                mentél az utcán és sikítottál,
                                valahol legalább nyíljon egy ajtó,
                                valaki legalább gyűlöljön már!”

De neked szeretetre van szükséged. Ölelésre. Valaki egyszer azt mondta: „ a depresszió ellenszere a cselekvés” – szerencsés vagy tehát ha van mit tenned. Úgyis menned kell, nincs megállás. És a fájdalom talán enyhül, talán megnyugvást találsz kicsit, míg végzed a dolgod.
De ha hazaérsz, fáradtan is ugyanazt találod magadban, mint ébredéskor. Este még nehezebb. Őrlődsz és vágyódsz; Saját kínjaid, nem valaki karjai közt alszol el.

Nagy Melinda írása