KulturSzalon

 

Kimondta azt, ami régóta foglalkoztat, de fogalmaztam meg ilyen tömören. Én ugyanis kétlaki vagyok. Elméleti szakemberként a legutóbbi száz év médiapolitikáját tanítom, mégis inkább a gyakorlatias újságírás oktatójaként értem el sikereket. A kilencvenes évek elején két portékával léptem a szellemi piacra. Afféle zsurnáltudósként az egyetemek foglalkoztattak, médiatanárként pedig a főiskolák. E kettős minőségben fordultam meg tucatnyi intézményben, a kilencvenes évek közepe óta hat egyenlítőnyit utaztam Magyarország határain belül. 

 

S bár az a benyomásom, hogy médiapolitikai felkészültségem megüti az egyetemi mértéket, mindvégig jobban éreztem magam a főiskolán. Alighanem azért, mert közelebb áll a hivatásomhoz. Az újságírás gyakorlatias szakma, elsajátításához elég volt négy év, talán még sok is. Szinte az egyetlen stúdium, amelynek használt a 2006 őszén bevezetett és három évre leszűkített bolognai képzési forma. Ennyi idő alatt bőven el lehet sajátítani az újságírást, másként fogalmazva: ennyi idő még nem szakítja el az élettől, nem szakítja ki az életből a kommunikáció szakos diákokat.

 

De ha a főiskola szakmákat tanít, akkor vajon mit (mire) tanít az egyetem? Őszintén szólva még nem jöttem rá. Azt érzékelem, persze, hogy amelyik tanítványom fejében értelmes alakzattá áll össze a három év alatt felhalmozódott gyakorlati ismeretanyag, az jelentkezik a mesterkurzusra (amely többnyire egyetemekhez kötődik). A két esztendő alatt kéne gyakorlatiból elméleti szakemberré válni. Becslésem szerint Magyarországon körülbelül hétezren tanulják a kommunikáció és médiatudományt. Közülük minden hatodik-hetedik képezi tovább magát a mesterkurzuson. Márpedig ha így van, akkor ez azt jelenti, hogy nem egyszerre ugyan, mégis ezernél több elméleti média-szakember szabadul rá a munkaerőpiacra. Rossz belegondolni.