KulturSzalon

 

Annak idején átrágtam magam a szépirodalmi életművön, és megtanultam, hogy a szerzője rövid i-vel írta a vezetéknevét. Ezért nem is veszem komolyan azokat a hozzászólókat, akik ellentmondásos pályafutását hosszú í-vel idézik az emlékezetembe. A Magyar Hírlap mai publicistáját, Apáti Miklóst azért érdemes komolyan venni, mert íróként látja a körülötte lévő valóságot, még ha tőlem eltérő következtetéseket von is le belőle. Ezúttal például nem tetszik neki Pápai Gábor rajza a tegnapi Népszavából, ez már cikke címéből - Egy zsigeri karikaturistára - is kiderül. 

 

Utal a rajzoló világnézeti meghatározottságára, amit inkább zárójelbe tennék. Az említett karikatúra ugyanis kitűnő, túlmutat a megjelenési helyén. Három szereplője van. Felismerhető a költő-államtitkár Szőcs Géza; aztán az immár híres táskája is, amelyet a székelyudvarhelyi megemlékezésen a széke alá helyezett, és sem cáfolni, sem igazolni nem akarta, hogy a Nyirő József hamvait tartalmazó urna rejlett benne; végül pedig a temetésére váró író, akinek szálló poraiból kirajzolódik a szintén fölismerhető profilja. 

 

Az a benyomásom, hogy Pápai Gábor néhány vonással elkapta a történtek abszurditását. Magyarország és Románia között utazgat egy pillanatnyilag magyar államtitkárként szolgáló erdélyi költő, és román titkosrendőrök elől rejtegeti a székely író hamvait. Van ebben valami jellegzetesen kelet-európai, csak ránk, itt élőkre jellemző agyrém, amit írásban nehéz árnyaltan megfogalmazni. Elég viszont vonalakkal érzékeltetni, hogy beindítsa a fantáziánkat, és a képhez kapcsolódó képzettársításokból kirajzolódjék a lényeg. 

 

Ennek a karikatúrának ugyanúgy helye lehetne egy jobboldali lapban, mint egy baloldaliban. Az már más kérdés - és ebben nem vitatkozom Apáti Miklóssal -, hogy a rajzhoz fűzött szöveg (Porszennyezés egészségügyi határérték felett) fölösleges. Olyan értékítélet, amely kétségkívül zsigerivé szűkíti a rajz jelentését. Az a karikatúra hat igazán, amely szöveg híján is magáért beszél.