KulturSzalon

 

A két gondolatból az következik, hogy Európa nyugati részén kizárólag a közszolgálati rádiózás, tévézés dívik, és ehhez a gyakorlathoz kéne alkalmazkodni. Csakhogy az Európai Unió tagállamaiban vegyes a kép. Akadnak országok, ahol van közszolgálati média, és vannak olyanok is, ahol nincs. De ha nem így volna, akkor is gondot okozna a magyarországi helyzet. Amióta közszolgálati médiáról beszélhetünk - tehát amidőn az 1996-os médiatörvény nyomán intézményesülhettek a kereskedelmi rádiók és televíziók, és a már meglévő intézmények jellemzésére kitaláltuk a ’közszolgálati’ jelzőt -, furcsán alakult a nem kereskedelmi jellegű médiumok sorsa. Ócska technikával rengeteg munkatárs rossz műsorokat gyártott, ez azonban mit sem zavarta az éppen regnáló kormányt. Szolgálatába állította a politikai adásokat, a többit viszont - a vallási, kisebbségi, nevelési, ifjúsági, irodalmi és egyéb műsorokat - éhkoppon tartotta. 

 

Az a benyomásom, hogy e magyaros közszolgálatiságot az ellenzék választási győzelme után nem érdemes fenntartani. Vajon mi volna, ha megszüntetnénk a közszolgálati médiarendszert, és a felszabaduló pénzt, körülbelül hetvenmilliárd adóforintot másra fordítanánk? Mondjuk ötvenből pályázatokat írnánk ki nemcsak a favorizált politikai, hanem az elhanyagolt egyéb közszolgálati műsorokra is, és amelyik médium jobb elképzelést nyújt be, az vinné el a pénzt. Az igényes adások nem csökkentenék a kereskedelmi médium nyereségét, ráadásul esztétikai-erkölcsi értelemben is javára válnának. A maradék húszmilliárdból pedig létrehoznánk a Sajtóalapot, és anyagilag támogatnánk azokat a szerkesztőségeket, amelyek épp azért nem nyereségesek, mert igényes írásokat közölnek.

 

Nem azt állítom, hogy ez az egyedül üdvözítő megoldás. Csupán azt javaslom, hogy egyszer végre érdemes volna az alárendelt, befolyásolt, megalázott, kizsigerelt „közszolgálati” intézmények nélküli médiarendszer előnyeit és hátrányait mérlegre tenni. Hátha kisülne belőle valami.