KulturSzalon

– Fájt? – kérdi fürkészve.

 

– Mi? – nézek rá lesajnálóan. Nem érdekel. Sem ő, sem más. Már semmi se érdekel.

 

– Az utolsó pillanat.

 

– Nem, nem fájt.

 

– Mit éreztél?

 

Nem értem, miért kérdez ennyit. Neki úgyis mindegy.

 

– Ürességet. Azt hiszem. De miért számít ez? – előzőm meg a következő ostoba kérdését.

 

– Csak tudni akartam. Mit szerettél a legjobban, míg… tudod!

 

– Mondd ki nyugodtan, belehalni már úgyse fogok – mosolyodom el sötéten. – Szóval mit szerettem a legjobban, amikor még éltem? Hülye kérdés. A leghülyébb, amit feltehetsz. Mit lehet erre mondani?

 

– Van időd, gondolkodj nyugodtan.

 

Ha lehetne, megfojtanám. De nem lehet.

 

– Hát jó – behunyom a szemem.

 

Talán nem is akarom, de képek tolakodnak az agyamba. Életem képei. Újra érzem, ahogy hópelyhek olvadnak szét forró bőrömön… ahogy hideg esőcseppek áztatnak… látom a tavaszt… virágillat, sose szerettem a virágokat… beton égeti a talpam… az öcsémmel játszom… nevetünk, szívből… palacsintasütés közben megégetem az ujjam… csokoládé olvad szét édesen a számban… a töltés oldalában fekszem, és bámulom a végtelenbe vesző csillagokat… a másodpercmutató néma kattogása egy dögunalmas órán… tizennyolc éves létemre bőrig ázva pocsolyákban ugrálok… a sínek mellett fekszem, fülembe dübörögnek a vonatok… anya leszid, hogy miért kell nekem sáros cipővel az egész házat végigkajtatni… lemerülök a víz alá… rockzene dübörög a fülembe, kómásan támasztom az asztalt… vodka égeti végig a torkom, megborzongok tőle… füst árasztja el a tüdőm, élvezettel fújom ki… sírva a párnámba fúrom a fejem…

 

– Nos? – szakítja félbe a pergő képeket.

 

Kinyitom a szemem. Látom őt, de az emlékek is előttem lebegnek, dallamok szaladnak a fülembe, illatok támadnak rám és hangulatok öntenek el.

 

– Szerettem… szerettem a hópelyheket, ahogy megcsillantak a lámpa fényében… szerettem az esőt… – sután elhallgatok. A szavak üresen kongnak. Ráemelem a tekintetem. – Szerettem az életet.

 

– Nem mindig – emlékeztet.

 

– Igen. Téged valóban többször kívántalak…

 

Gúnyosan elmosolyodik. Nem mondja ki, de tudom, pontosan tudom, hogy mire gondol. Miért? Miért csak most?

 

Az éjszaka csöndjébe elsuttogott gyermeki titkok, a ki nem mondott szavak, a csókok íze, lopott ölelések, egy kézfogás… Annyi minden, amit észre se vettem. Amit nem láttam. Az életet. Lemondóan megingatom a fejem. 

 

– Gyűlölsz? – A szemében mintha bűntudat égne.

 

– Miért tenném?

 

– Ezt neked kell tudni.

 

– Már nem számít, hiszen… – elakadok, és valamiért könnyek szöknek a szemembe. Kérdőn néz rám. Igen, tudom, ki kell mondanom. De olyan nehéz! – … meghaltam.

 

Visszhangzik a fejemben. Meghaltam. Nem lesz többet álom, cél… Nem ázom el többet, nem fújja a szél az arcom, nem fogok többet nevetni, nem látom felnőni a gyermekeimet, nem szeretek többet, nem fogja fájdalom perzselni a lelkem, nem fogom többet sötét éjszakákon a halált hívni… Nem fogom többet érezni, hogy élek…

 

Zokogok. Szelíden átölel, féltve, óvva, mintha keserédes álomból riadtam volna fel, és nem ereszt el… soha többet.