KulturSzalon

Kulka János az egyik kedvenc színészem. De mert nincsenek bennfentes színházi barátaim, meglepett a nyílt titok, amit szűk körben nem tagadott, tavaly azonban nyilvánosan is bejelentett, hogy saját neméhez vonzódik. Sosem érdekelt annyira a művészek magánélete, hogy ettől megváltozott volna a róla alkotott véleményem. Most a Story 4 TV megválasztotta a hét emberének, nyilván abból az alkalomból, hogy ezek a napok a Budapest Pride jegyében telnek el. A híradó női műsorvezetője korábbról ismerhette, mert tegeződve szólította meg, és azt firtatta, vajon melegjogi aktivistának érzi-e magát.

 

A színművész így válaszolt: „Hej de bátor, merész kérdéssel kezdtél.” Árulkodó mondat. Ha ugyanis az interjúalany minősíti az újságíró kérdését, akkor ez azt jelenti, hogy zavarban van. S hogy gondolkodási időre tegyen szert, értékeli a kérdést, megítéli a kérdezőt, közben pedig töri a fejét, mi a fenét válaszoljon. Kukának nem igazán sikerült kikászálódni a pillanatnyi zavarából, mert kiszaladt a száján: „Ne szólj bele, mert akkor nem tudom elmondani!” Ha ezt most, utólag csupán olvassa e bejegyzés követője, alkatától függően dorgálásnak, fejmosásnak, intésnek, kioktatásnak, korholásnak, letorkolásnak, megrovásnak, pirongatásnak, ráncba szedésnek vélheti. Csakhogy a kijelentéshez hanglejtés és metakommunikációs gesztus is párosult. Azt nyomatékosították, hogy a meglepett interjúalany enyhítette a megfogalmazás súlyát. Hangja szinte bocsánatkérőnek hatott, már-már baráti csipkelődésnek. Szemlátomást, fülhallomást el akarta venni a kijelentés bántó élét.

 

Hát persze, egy színész, aki birtokában van a hatáselemeknek, és ha szükséges, él is velük. De ha így van - tűnődöm tovább -, akkor a politikusok tehetségtelen színészek? Elvégre a művészeknél és más hivatásrendek meginterjúvolt képviselőinél sokkal gyakrabban értékelik a kérdést, minősítik a kérdezőt. Ekkor döbbentem rá a jelenség nyitjára. A politikusok között is akadnak kitűnő színészek, akik tisztában vannak a testbeszéd, a hanglejtés árnyaló, enyhítő, finomító funkciójával. Ők azonban olyan helyzetben érzik magukat parlamenti döntéshozóként, hogy lemondhatnak ezekről a hatáselemekről. Hagyják, hogy a rosszallásuk kizengjen, a maga egyértelműségében érvényesüljön. Fenyegetni akarják a nyilvánosság akadékoskodó, faggatózó, firtató, okvetetlenkedő, vizslató, zaklató képviselőjét. Arra a hatásra törekednek, hogy a rendre utasítást a médiafogyasztó választópolgárok is észrevegyék.