KulturSzalon

 

A friss hír azért ragadta meg a képzeletem, mert a médiatörténetben amúgy is külön fejezet illeti meg a galambokat, nemkülönben ősi ellenségüket, a sólymokat. Az üzeneteket továbbító madaraknak kétszáz éves múltjuk van a kommunikáció viszontagságos históriájában. Már az Európa sorsát eldöntő waterloo-i csata hírét is postagalambok vitték át a La Manche-csatornán, ám a Földközi tengerbe fektetett kábelek miatt jelentőségük még ehhez képest is megnőtt a brit világbirodalomban. A korántsem tökéletes burkolatot megrágták a cápák, és az elakadt sürgönyök helyett a hosszú szárnyalásra trenírozott madarak juttatták célba az információkat. Majd amikor sikerült végre cápafognak ellenálló fém-ötvözettel ellátni a víz alatti kábeleket, kitört az első világháború. 

 

A csapatrészek között kapcsolatot teremtő rádiók még pontatlanul működtek, és a titkos információkat szintén postagalambok hozták-vitték. Ugyanez ismétlődött meg a második világháborúban is. Azzal a különbséggel, hogy az angolszász hatalmakkal ellentétben a német hadsereg nem a postagalamb-szolgálatot fejlesztette, hanem a sólymok kiképzésére fordított pénzt a költségvetéséből. Kétszer gyorsabb hadimadarai sok ezer ellenséges galambot vadásztak le az égről. Mellesleg apám, aki hegyivadászként szolgált a magyar hadseregben, azt mesélte, hogy a délkeleti Kárpátok leárnyékolt völgyeiben akadozott a rádió-összeköttetés, ezért már nem is galambokra, inkább nagyobb testű és erősebb kerecsensólymokra bízták az üzeneteket. 

 

Békeidőben sem szünetel a madarak háborúja. Nemrégiben olvastam, hogy a ferihegyi repülőtérről sólymok riasztották el a leszálló gépek turbójába bevágódni hajlamos szárnyasokat. Mostanában pedig ugyanez a tenyésztéssel-edzéssel foglalkozó cég tárgyal a kecskeméti és a pápai katonai repülőtér parancsnokságával is. Hát bizony, elég messzire jutottunk a párizsi teniszversenytől. Ha két életem volna, most kezdenék anyagot gyűjteni a postagalambokról és vadászsólymokról készítendő disszertációhoz.