KulturSzalon

 

Bár az újságírónő sem feledkezett meg Lázár lokális kötődéséről, mert feszeget egy ellentmondást. A frakcióvezető kiállt az oktatási kormányzat ama intézkedése mellett, hogy három év alatt 88 milliárd forintot von ki az állami felsőoktatásból, a hódmezővásárhelyi polgármestert azonban indoklásra kényszerítik a választói, amidőn azt firtatják, vajon az ő gyerekeik miért nem tanulhatnak tovább. Ha az egyetemek szeptembertől országszerte száz jogászt és 250 közgazdászt vehetnek föl állami férőhelyre, akkor a kormánypárti politikus is belátja: „az államtitkárság nem biztos, hogy jól mérte föl a magyar valóságot”, hiszen „egy falusi szegény gyerekből lehet, hogy lesz mérnök vagy pedagógus, de jogász és közgazdász nem”. Örvendetes felismerés, kár, hogy kései.

 

Mások hatalmi gőgnek tartják, én inkább szimpla butaságnak, hogy a végrehajtó hatalom mindig utólag okos. Az eredményt ugyanis már hónapokkal ezelőtt megjósolták az oktatási szakemberek és az ellenzéki pártok oktatáspolitikusai. Sőt, józan paraszti ésszel is be lehetett látni, hogy a spórolás jegyében kigondolt felvételi keretszámok „jóvoltából” hamarosan bezárulnak a felsőoktatás kapui a középosztálynál lejjebbi rétegekből származó fiatalok előtt. Miért kellett ehhez a felismeréshez megvárni a választópolgárok méltatlankodását? 

 

Akár általánosítható is a jelenség. Vajon mivel magyarázható, hogy a legtöbb törvényt hatástanulmányok nélkül fogadja el az országgyűlés, ráadásul a kormánypárti politikusok hajlamosak a szakemberek és a szakpolitikusok megállapításait a hőbörgés kategóriájába sorolni? Majd belesétálnak a csapdába, hogy a parlamentben megszavaznak egy íróasztal mellett kitalált elképzelést, aztán pofonért utaznak haza a választóikhoz. Elismerésre méltó, ha egy hatalom utólag korrigálni próbálja önmagát, mégis az a benyomásom, hogy kevesebb protestáló szavazót szerezne magának, ha a döntés előtt gondolkodna.