Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Miért sok, ami kevés?
2012. november 6. 14.19 | zoldi.laszlo
Kedvelem Márton László publicisztikáit. Talán azért, mert több évtizedet töltött Párizsban, és a francia demokrácia látószögéből csodálkozik rá néhány éve visszaigényelt hazájára. A mai Népszavában például van egy mondata, amelyben kibontásra váró ellentmondást fogalmazott meg: „Egyszerre foglalkozunk túl sokat Orbánnal, és mondunk róla túl keveset.”
A rendszerváltás óta úgy alakult Magyarország közjogi berendezkedés, hogy a miniszterelnök mindent visz. Ő a nyilvánosság első számú kedvezményezettje, és még akkor is kezdi úgy érezni magát, hogy mindenhez ért, ha szerénységre nevelték a szülei. Amidőn megjelenik a nyilvánosság előtt, mindjárt az ő véleményét kérik az újságírók. Idővel belefeledkezik átmeneti teljhatalmába, és már el is várja tőlük, hogy orákulumnak tekintsék. A helyzet hátrányát pedig csak akkor fogja fel, amikor kicsöppen a hatalomból. Már nem hozzá fordulnak a nyilvánosság képviselői, hogy megtudakolják a véleményét - többnyire arról, amiről eredetileg is a téma szakértőit kellett volna megkérdezniük, netán a szakminisztereket.
1998 és 2002 között Orbán Viktor miniszterelnökként megszokta, hogy ahol megfordul az országban, kolumnás (újságoldalnyi terjedelmű) interjút készít vele a megyei napilap munkatársa. Aztán választási vereséget szenvedett, és a legerősebb ellenzéki párt vezetőjeként már csak két, legfeljebb három hasábot kapott ugyanattól a szerkesztőségtől, a kormányfőnek járó terjedelem harmadát-felét. Hogy ezt ne vegye észre, a Fidesz megyei szervezete vásárolt az interjúhoz jó nagy fényképeket és némi háttér-anyagot is, amelyet keretben lehetett a beszélgetés alá-mellé tördelni. (Köztünk szólva ugyanezzel a gonddal küszködik Gyurcsány Ferenc is, azzal a különbséggel, hogy az ő pártjának nincs pénze kiegészíteni a soványka grátisz interjút.)
Orbán Viktor most ismét miniszterelnök. Megint jár neki a kolumnás interjú, megint jó néven veszi, sőt igényt is tart rá, hogy ő fejtse ki a végrehajtó hatalom álláspontját. Egyre inkább az a benyomásom, hogy a saját véleményét összetéveszti a nép akaratával és Magyarország érdekeivel. Megnyugtatna, ha a nyilvánosság képviselőiként mi, újságírók a maguk helyén kezelnénk a miniszterelnökök megjegyzéseit. Olykor akár még arra a szentségtörésre is vetemedhetnénk, hogy jelentőséget sem tulajdonítanánk nekik. Helyettük arra kéne összpontosítani, vajon Magyarország miért alkalmaz olyan miniszterelnököket, akik mindenhez konyítanak.