Jelenlegi hely
Miért az állam díjazza az újságírókat?
2013. március 21. 11.55 | zoldi.laszlo
Tegnap este végighallgattam Szaniszló Ferenc aránytévesztését az Echo Televízióban. Egy tévés arra használta föl a műsorát, hogy húsz percig önmagáról beszéljen. Egy újságíró úgy érezte, hogy összeesküdött ellene a világ. A szánalmas magyarázkodás nyomán ötlött fel, hogy újra kéne gondolni a sajtódíjakat.
Nem most először fordult elő, hogy az éppen regnáló kormány kipiszkálta a legnépesebb újságíró szövetség képviselőjét az ökumenikus bírálóbizottságból. Az első Orbán-kormány idején a magát illetékesnek vélő minisztérium kifogásolta a személyemet. Nem lett belőle baj, mert a MÚOSZ küldött mást, és az államtól megkapta a maga Táncsics-díjasát. A különbség az, hogy a második Orbán-kormány már a zsűriből is kihagyta a négyezer tagot számláló szervezet képviselőjét, ráadásul egy képzelődő újságíró állami piedesztálra emelésével kicsapta a biztosítékot. (Nemcsak a baloldalon, hanem a mérsékelt jobbon is.)
De miért az állam tünteti ki a nyilvánosság képviselőit? Ezt akár Fidesz-politikus is kérdezhetné, például Ivanics Ferenc, a Győr-Moson-Sopron megyei önkormányzat hajdani elnöke, aki e szavakkal köszöntötte az ünnepelt újságírót: „A politikus számára minden sajtókitüntetés átadása olyan, mintha fácánként a legjobb vadásznak adna díjat.” (Kisalföld, 2002.03.14.) Azon tűnődöm, vajon mi volna, ha a különböző újságíró-szervezetek ráhagynák a Táncsics-díjat az államra - csináljon vele azt, amit akar. Ők pedig olyan díjat alapítanának, amely szakmai értékítéletet fejez ki.
Eddig két sajtódíjat osztogatott az atyáskodó állam: a Kádár-rendszerben Rózsa Ferencről, a rendszerváltás után Táncsics Mihályról nevezte el. Az illegális Szabad Nép szerkesztője életét adta egy ügyért, és Táncsicsot is politikai esemény, 1848. március 15-e tette ismertté. Becsülöm az emberi kiállásukat, a magyar sajtó történetével foglalkozóként mégis azt állítom, hogy rossz újságírók voltak. Keresni kéne olyan írástudót, akinek a cikkeit élvezettel olvashatnánk, és rácsodálkozhatnánk az időszerűségükre is. Beugrik Bálint György neve, akit a két világháború közti sajtó legjobbjának tartok, csakhogy a másik oldalon lévő kollégák aligha nem fogadnák el.
Végül két maradandó érték mellett kötöttem ki, Mikszáth Kálmánnál és Ady Endrénél. Igaz, hogy a köztudat íróként könyveli el őket, de az újságírásból nőttek ki. Példájuk azt sugallná a nyilvánosság mai képviselőinek, hogy ha igényesebben művelik a szakmájukat, talán még író is lehet belőlük.
