KulturSzalon

 

Azt a jelenetet kaptam el, amikor a Puerto Rico-ból érkezett szobalány lelepleződik. Azért rúgják ki a szállodából, mert véletlenül előkelő hölgynek öltözött, és érzelmi kalandba keveredett egy amerikai szenátor-jelölttel (mellesleg Ralph Fieness-sel, a férfias angol színésszel). Atyai jóakarója, az ismert epizodista Bob Hoskins által megjelenített főkomornyik imígyen búcsúzik tőle. „Itt gazdag emberek szállnak meg. Kiszolgáljuk őket, de nem vagyunk a szolgájuk.” Az a benyomásom, hogy e mélyen szántó gondolat akár az újságírók és a politikusok kapcsolatát is jellemezheti. 

 

Volt olyan időszak, amikor ha rajtam múlik, a pályakezdő újságírókat eltiltottam volna a politika szolgálatától. Bizonyára azért, mert a múlt század hetvenes éveiben kezdtem a szakmát, amikor még előírták, hogy propagáljuk a politika szándékait. Hál’istennek a nyolcvanas években, a Kádár-korszak utolsó évtizedében már „csak” jó néven vették. A rendszerváltás forgatagában pedig rá kellett jönnöm, hogy már eljött ugyan a szellemileg független újságírás ideje, de még nem lehet megélni belőle. Ráadásul az utóbbi két évben úgy alakultak a médiaviszonyok, hogy az országvezetők nemhogy távolodtak volna a pártos - politikának alávetett - újságírástól, hanem közeledtek hozzá. 

 

Bár a korábban kormányzóknak sem esett nehezükre szobalányként kezelni az újságírókat, tartózkodtak attól, hogy meg is erőszakolják őket. Mindazonáltal bezárult a kör, igazat kell adnom tehát a szállodai főkomornyiknak, aki bölcsen világosította föl az éppen kirúgott szobalányt. Félő, hogy nincs mese, olyan országban élünk, ahol a média még nem gazdasági, hanem politikai befektetés. Baj van, ha például egy kereskedelmi rádió másfélmillió hallgatóval sem élhet meg a piacon, sőt milliárdos veszteséget termel. Márpedig ha sem a szórakoztatásból, sem a szellemi függetlenségből nem lehet olyan jól megélni, mint a szekértolásból, akkor a pályakezdő újságíróknak érdemes végiggondolniuk, hogy a kiszolgálás miben különbözik a szolgálattól.