KulturSzalon

 

A Zalai Hírlap tudósít arról, hogy a megyeszékhelyen járási hivatalt avattak, és az épületet Veres András, a közeli Szombathelyen élő megyéspüspök szentelte föl. Ugyanez az újság számol be arról is, hogy a megye második legnagyobb városában, Nagykanizsán szintén járási hivatalt avattak. Azt a pillanatot kapja el a fotóriporter, amidőn Fliszár Károly főesperes épp a „Mindenható áldását” kéri az épületre. Mögötte öltönyös urak és kiskosztümös hölgyek hallgatják a bizonyára cizellált szöveget. Elképzelhető, hogy az ország más részein nem ennyire egyszólamú az áldás. Bár technikailag nehezen kivitelezhető, hogy több pap is kérje az ő Mindenhatójának áldását az állami ügyfél-ablakra. De ha felsorakoznak is, ki légyen közülük az első? Vajon a többi lelkész elfogadná a katolikus primátusát?

 

Azon is tűnődöm, vajon a hazai közigazgatás régi-új szintjének bevezetéséhez miért van szükség az egyház (vagy az egyházak) áldására. A járások létrehozása ugyanis annyira világias gondolkodásra vall, hogy igazán fölösleges szakrális jelentőséget kölcsönözni neki. Pláne a huszonegyedik században, amikor az államot és az egyházat még inkább el kéne választani egymástól. Csak tudnám, hogy mivel magyarázható a görcsös igyekezet, amely a földszintes Magyarországot összefüggésbe hozná a mennyel? 

 

S hogy nem föltétlenül elszigetelt jelenségről van szó, azt egy szombathelyi példa sejteti. Az államigazgatási szerv vezetője reggeli misén adott randevút a munkatársainak. Vajon mi történt azzal, aki elhárította az invitálást, mondván, hogy ő nem katolikus templomban gyakorolná a hitéletét? Vagy esetleg azt fejtette ki, hogy a magánügye, gyakorol-é egyáltalán hitéletet. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy amikor sokat tapasztalt szakemberek foggal-körömmel ragaszkodnak az íróasztalukhoz, a közszolgálati apparátus tagjai hiánytalanul megjelentek az istentiszteleten. Talán megéri nekik állami ájtatosságot mutatni, hogy eltarthassák a családjukat.