Belépés
Beküldés
Jelenlegi hely
Miről árulkodnak a magyar, ráadásul digitális népmesék?
2012. augusztus 23. 12.29 | zoldi.laszlo
Régóta sejtem, hogy a termékeny gondolat nem íróasztalnál ülve pattan ki az ember fejéből. Partner kell hozzá, aki vitában fogalmaz meg ellenérveket, és segít abban, hogy kikristályosodjon. Ezt történt tegnap délután öt és este hét között. Újságíró kollégám látogatott meg, leginkább szakmai kérdésekről váltottunk szót, és az egyik kérdése mozgásba lendítette a képzeletemet.
Azt feszegette, hogy a médiatörténet előadójaként hol látok határvonalat a premediális és a mediális korszak között. Könnyű a válasz: ott, ahol bevezették a villanyt - ez falvainkban a negyvenes évek végéhez és az ötvenes évek elején ment végbe. Ekkor villant be egy kép. Két unokatestvéremmel együtt nagyanyánknál töltjük a nyarat, és a kicsiny rokkanttelepi házban van egy titokzatos szerkentyű. A földes padlójú konyhában, a falon található egy fából ácsolt polcon; ha széket tolunk alája, és fölállunk rá, akkor sem érjük el a hangos doboz barna fagombját. Pedig ha bekapcsolhatnánk, hallhatnánk a Kincses Kalendáriumot, amelyben Rózsi néni és Mihály bácsi éppen veszekszik.
Mai fejjel tudom már, hogy inkább csak zsörtölődtek. Völcsey Rózsi és Tompa „Pufi” Sándor műparaszt-házaspárt jelenített meg a Magyar Rádió egyik legnépszerűbb műsorában. Azt is tudom, hogy a Néprádió-akciónak már a harmincas években külön minisztertanácsi ülést szentelt a politikai elit, a koncepciót azonban elsodorta a második világháború, és csak jóval később Rákosi Mátyás valósította meg. Vele tört be a villamosított falvakba az állam hangja, amelyhez párosult a Kádár-korszak első éveiben az állam képe is. Ez jutott nekünk, gyerekeknek, a múlt század ötvenes éveiben: az államilag kisajátított, egyenirányított média.
Most pedig nekem van unokám, a négyéves Z. Panna, aki már tavaly kapott egy iPad-et, amelyre a Magyar népmesék című sorozatot töltötték föl. Bármikor kézbe veheti, és a mintegy száz rajzfilmből azt nézi-hallgatja, amelyikhez éppen kedve szottyan. Anélkül, hogy tudna írni-olvasni, tetszés szerint válogat a gazdag és tartalmas választékban. Körülbelül hatvan éve ácsingóztam először az előlünk, gyerekek elől elzárt Néprádió barna fagombja után, a hasonló korú unokám viszont piciny ujjbegyével gyakorlottan „utasítja” a digitális szerkentyű érintős képernyőjét. Tegnap este, egy baráti kérdés nyomán jöttem rá, hogy történelmi értelemben szemvillanásnyi idő alatt jutottunk el a vágyakozásból a magától értetődő médiahasználathoz.