KulturSzalon

 

Az egyik leghatásosabb előadást Franziska Augstein, a Süddeutsche Zeitung munkatársa tartotta. Közel ültem hozzá, és észrevettem egy apróságot. A vitavezetőhöz hajolt, és halkan megkérdezte: németül vagy angolul beszéljen-e. A moderátor a terem végébe pillantott, az üvegfal mögé, és amikor látta, hogy az a szinkrontolmács az ügyeletes, aki szívesebben fordít angolból, nem az előadó anyanyelvét választotta. Aki jóban van a nyelvekkel, az tudja, hogy nem is olyan könnyű a nyilván begyakorlott mondandót rögtönözve idegen nyelven kifejteni. Ennek ellenére a müncheni újságírónő ügyesen segített ki bennünket a magyaros befelé fordulásból. 

 

Érzékletesen bontotta ki, hogy hazájában is sok a gond a médiával, de a helyzetet speciel nem az jellemzi, hogy a kormány maga alá akarná gyűrni a nyilvánosság képviselőit. Azzal van inkább baj, hogy az ottani médiumok butítanak. Egy londoni kutató, Mark Thompson pedig úgy csatlakozott e szemlélettágító vonulathoz, hogy megosztotta velünk Közép- és Kelet-Európában szerzett tapasztalatait. Minél keletebbre és délebbre utazik, annál lehangolóbbnak látja az erőszakos állam és a védekező nyilvánosság kapcsolatát. Hangsúlyaiból ki lehetett hallani, hogy bennünket valahová középre sorol. Ezek szerint félúton vagyunk a népbutítás és a politikai alávetettség között?     

 

 Tanítok médiaetikát is, és az erkölcsi kérdésekre összpontosító összejövetel nyomán arra jöttem rá, hogy bizony újra kell gondolni a módszeremet. A szemináriumokon szívesen választok ugyan konkrét eseteket, amelyeket mindenki ismer, csakhogy alkati okból vonzódom az elvontsághoz, ha úgy tetszik, a dedukcióhoz. Márpedig tegnap kiderült, hogy fordítva kéne csinálni. Kezdeni az egyedivel, ami vitatéma a kocsmapultnál, a kávéházi asztalnál vagy a családi vacsoránál, majd eljutni az általánosításhoz. Levontam más szakmai tanulságot is, persze, erről azonban majd holnap. Betelt ugyanis a harminc gépelt sorom.