KulturSzalon

 

Két hónapja ugyanis egy bársonyos hangú, rutinos és középszerű sportriporter, Deák-Horváth Péter csakugyan fejtegette a közszolgálati Magyar Televízióban, hogy a világ legjobb női mellúszójában magyar vér csörgedez. Odáig viszont, hál’istennek, nem jutott el, hogy Gyurta Dániel mellett a földkerekség másik legjobb mellúszóját is Magyarországnak tulajdonítsa. Aczél Endre, a Galamus nevű portál olimpiai szemleírója már augusztusban pedzegette, hogy Rebeccea Soni nem Szőnyinek, hanem Sőninek ejtendő, ennél azonban többet ér az ügy. 

 

Tar Károly, a Svédországban élő kolozsvári újságíró kitűnően szerkesztett blogjában szenvedélyes vita bontakozott ki a világban szétszóródott magyarok lelki gondjairól. Az izgalmas hozzászólásokban bővelkedő polémia Márai Sándor szép versének, a Halotti beszédnek egyik sorában csúcsosodott ki: „és lehull nevedről az ékezet”. Igen ám, de van itt némi bibi. Véletlenül ismertem Rebeka nagypapáját, igaz, hogy csak egy futó találkozás erejéig. Sőni Pálnak hívták, és irodalomtörténetet tanított a kolozsvári egyetemen. Nagy István, az ismert munkásíró monográfusa volt, és az erdélyi esztéták közül talán ő foglalkozott legtöbbet a két világháború közti avantgárddal. 

 

Mellesleg a nagyváradi zsidó polgárságból származott el a náci koncentrációs táborban tett kitérővel Kolozsvárra. 1981-ben bekövetkezett halála után a fia családostul kivándorolt az Egyesült Államokba. Hat évvel később, New York és Philadelphia között, egy Freehold nevű kisvárosban született a lánya, Rebeka. (A 12 ezres települést szűkebb pátriájának vallja Bruce Springsteen, a világhírű rocker is.) A magyar emigránsok tanulságos vitája ott bicsaklik ki, hogy a nagypapa Nagyváradon még Schön lehetett, ebből magyarított Sőnire, és a hosszú ékezet kopott Amerikában o-ra. Annyiban tehát pontatlan Mátyás Győző feltételezése, hogy Rebecca Soni londoni aranyérme akár háromfelé is osztható. Fényéből jut az Egyesült Államoknak, Magyarországnak, sőt még Izraelnek is.