KulturSzalon

 

Lehetséges, hogy a vendéglátó-ipari vállalkozás még a korábbi házasságához kötődik, és új férje, a bolgár kajak-edző kevesebb fantáziát látott benne? Vagy csak a bajnoknő üzleti érzéke mondott csődöt? Nem ő az utolsó élsportoló, aki kevesebb sikerrel jár a civil életben. Aztán következett a londoni olimpia, ami nem jött össze Natasának. Innen már csak egy lépés a szegedi élet fölszámolása - irány a szülőhaza. Minősítés helyett köszönjük meg inkább neki a Magyarországnak szerzett aranyakat, és búcsúzzunk tőle kedvesen - javasoltam volna a mérgelődő kollégáknak, ha nem ágaskodna bennem a kisördög. 

 

A szegedi sajtótájékoztatónak volt egy mozzanata, amelyből kisejlett, hogy a magyar közvéleménytől búcsúzó Natasa nem föltétlenül könnyezett, inkább sírósra vette a figurát. A Délmagyarország szerint az egyik újságíró megkérdezte tőle: „Miért mondta a belgrádi sajtótájékoztatón, hogy nem érezte itthon magát Magyarországon?” Mintha Natasát meglepte volna a kérdés, bár imigyen beszélte ki magát a kelepcéből: „Ezt félrefordították, nem ezt akartam mondani.” Hogy is van ez? Janics Natasa a Duna menti Bácskatopolyán született, félig szerb, félig horvát családban. A sorsa úgy hozta, hogy akcentus nélkül tanult meg nálunk magyarul, és olvastam róla, hogy angolul, sőt bolgárul is megérteti magát. Vajon Belgrádban milyen nyelven fordult a meghívottakhoz?  Talán nem értették anyanyelvét a szerb újságírók? 

 

Aztán beugrik, hogy ha már tucatnyi évet töltött Magyarországon, megismerhette Horn Gyula szokatlan vallomását. A volt miniszterelnök fiatal diplomataként megtanult szerb-horvátul, hogy a belgrádi magyar nagykövetségen dolgozhasson, és bolgárul, hogy a szófiai nagykövetségen gyarapíthassa külföldi tapasztalatait, sőt a nemzetközi érintkezés nyelvét, az angolt is elsajátította. Külügyminiszterként mégis tolmácsot cipelt magával, és egy óvatlan pillanatában el is árulta, hogy miért: „Ha valami nagy félreértés van, akkor a tolmácsra lehet kenni az egészet.” (Képes 7, 1989. szeptember 30.)