KulturSzalon

 

El sem hatol tudatomig a szöveg tartalma, az tűnik fel ugyanis, hogy a névtelen szerző ugyanabban a mondatban kétszer használta az ’immár’ kifejezést. Médiatanárként úgy tapasztalom, hogy az efféle hibát csak egyszer kell megemlíteni a pályakezdő újságírók szemináriumán, a következő alkalommal már nem vetemednek szóismétlésre. A figyelmetlenségnek azonban nem kéne most túl nagy feneket keríteni, csupán szeplő egy jó újság arcán. Csakhogy szintén a mai lapszám elején, immár a harmadik oldalon ez olvasható a kikapós CIA-igazgatóról írott cikkben az őt kísértő asszony családjáról: „Szintén zavaros pénzügyekbe keveredett Jill ikertestvére, a szintén harsánynak mondott Natalie Kwaham.” Ezen már eltűnődöm. Igaz, hogy a szerző csak szignóval jelezte magát, de ráismerek. Amikor még szerkesztettem a lapot, ígéretes újságírónak számított. Azóta eltelt két évtized. Romlott volna a stílusa?

 

Még mindig óvakodnék az általánosítástól. Nemcsak azért fogom vissza a szakmai értékítéletet, mert átnéztem a mai újságot, és nem leltem benne több szeplőt. Azért is, mert az a benyomásom, nem képes annyit romlani a Népszabi, hogy ne növekedjék a szakadék közte és a többi napilap között. Még mindig ő gyűjti be a leghitelesebb információkat a társadalmi, politikai csoportoktól, ráadásul működik talán legnagyobb kincse is, az egész országra kiterjedő tudósítói hálózat. Igen ám, de hirtelen felötlik egy néhány nappal ezelőtti beszélgetés a nyugalmazott szerkesztőjével, akivel idestova négy évtizede ismerjük egymást. Kesernyésen fejtegette, hogy már nincsenek olvasószerkesztők, akik észrevennék a gyors munkából fakadó hibákat.

 

Ez az a pillanat, amikor elhatározom, hogy átfésülöm, amit e közösségi oldalra szánok, hátha véletlenül kétszer használtam ugyanazt a szót ugyanabban a mondatban. Már nekem se telik olvasószerkesztőre.