KulturSzalon

A réten idős asszony kullog: ősz hajával játszik a tavaszi szél, reszkető markából virágmagvakat potyogtat a zöld fűszálak közé. Ahogy egy mag földet ér, egyből kék és fehér színű virágok bújnak elő a talajból, kinyújtóztatva zöld szárukat a nap sugarai felé. De az idős asszony rá sem néz már ezekre a virágokra, csak tipeg tovább, szórva egyre a magvakat, melyek látszólag sosem fogynak el a zsebéből, s szürke tekintete az előtte húzódó végtelen mezőt pásztázza.

Mögötte – mintha csak csipegető madarak követnék – egy szerelmes pár andalog. A fiú valahányszor egy virágot lát, lehajol érte, kitépi a földből és átnyújtja a párjának. A lány minden szálat mosollyal és csókkal köszön meg, így járják be szép lassan a hatalmas rétet, sok-sok csókot váltva, az egyre hízó csokorral. Ám egyszer csak eltűnnek a zöld fűből kinőtt virágok: a fiú értetlen arccal néz a lányra, az pedig vissza rá, tanácstalanok, mint akik nyomot vesztettek.

 

 

 

Rossz érzés keríti őket hatalmába, s hamarosan egy koporsót pillantanak meg a füvön messze előttük feküdni. Közelebb érve már látják a benne fekvő idős asszonyt, arca mozdulatlan és békés, ősz haját meg-meglibbenti a gyöngéd tavaszi szél. A lány lehajtott fejjel lép hozzá, s a kezében lévő felgyűlt nagy csokor virágot a halott mellkasára helyezi. Keserű sírásba kezd, miközben a párja szorosan öleli: könnyei a fűszálak közé potyognak, ahol egyből mocorgás támad, és valami sárga, tökszerű nő ki a földből. Ahogy a fiú és a lány közelebb lépnek hozzá, világossá válik, hogy valójában nem tököt látnak, hanem egy csecsemő sima fejét. Miközben a két szerelmes térdre ereszkedik, és elkezdik kiásni a földből a gyermeket, az győzedelmesen felsír, hangját messzi tájakra röpíti a szél.