Jelenlegi hely
Miért ne menjünk le Tokajba?
2012. november 26. 14.11 | zoldi.laszlo
A mai Népszabadság talán legjobb írása az utolsó oldalon jelent meg. A terjedelmes portréban Segal Viktor séf mutatkozik be. A mesterszakács kifejezést azért nem használom, mert az immár nemzetközi hírű konyhafőnök irtózik a nagy szavaktól. A cikk olvastán az a benyomásom, hogy az egyszerűséget szereti a főzésben, de az életben is.
Rokonszenvemet azzal is elnyerte, hogy kifejti: „Elképesztő, hogy mennyire nem ismerjük, mi van Budapesten kívül az országban.” S mert az újságíró (Szőcs László) nem akarta túl hosszan idézni beszélgetőpartnere gondolatait, a saját szavaival imigyen foglalja össze a népszerű szakács mondandóját: „Lemegy Tokajba, hogy ottani borecettel főzhessen, szőlővenyigével füstölhessen.” Azért nem könnyű elképzelnem a lényeget - mármint azt, hogy a helyi ízek és tűzre valók befolyásolhatják az étel minőségét -, mert az újságíró egy igekötővel elrontotta a hangulatomat. Mi az, hogy ’lemegy’ Tokajba?
A bizonyára akaratlanul lekezelő igekötő ellentétes Segal Viktor országnyira kitágult szemléletével. Elég ránézni a térképre, hogy érzékelhessük: Tokaj északkeletre van a fővárostól, minimum tíz, de inkább tizenöt centivel magasabbra. Arra se buzdítanám Szőcs kollégát, persze, hogy a ’le’ helyett a ’fel’ vagy a ’föl’ igekötőt használja - egyik sem illene a beszélgetőpartner idézett megállapításához. Beérném az ’el’-lel. Jól hangzik, hogy a helyi ízekre vágyó szakács elmegy Tokajba, és a szőlőhegy tövében, az ország egyik legszebb vidékén főzőcskézik. De a le-zés nemcsak a földrajzi helyzet félreismerésében nyilvánul meg.
Ferenczi Krisztinát a három legjobb oknyomozó újságíró közt tartom számon. Manapság földügyekkel foglalkozik, az állami tulajdon körüli botrányokat óriási energia-befektetéssel térképezi föl. Gyakran hagyja el a fővárost, ezzel magyarázható, hogy néhány napja, egy Bajnai Gordonnal készített tévéinterjú kellős közepén ezt találta mondani: „Én sokat járok most le tanyákra.” Nyilván azért, hogy olyan gazdákkal beszélgethessen, akik állattenyésztésből élnek, és szívesen bérelnének továbbra is legelőt, ha a jelenlegi kormány nem adná a hozzá közelebb állóknak a környező földeket. Soha nem jutna eszembe az országjáró riporternőt pesti szűklátókörűséggel vádolni (mint ahogy Szőcs Lászlót sem). Igekötőjükből mégis úgy tűnik fel, mintha a fővároshoz és a vidékhez fűződő viszonyukat nem gondolták volna végig.
