KulturSzalon

 

Vagy húsz éve azt a hetilapot adta ki, amelyet én terveztem. A Die Zeit című német értelmiségi orgánum magyar változatát jelentette meg, majd visszatelepült Németországba, könyvkiadót alapított, és néhány év múlva létrehozta a magyarországi leányvállalatát is. Tankönyvekre szakosodott, kiadta például az Általános médiaismeret című jegyzetünket, amelyet rádiós és tévés kollégámmal együtt írtunk. Azóta évente találkozom a kiadóval, és az eszmecsere ma elhúzódott. Beszélgetésünknek volt egy mozzanata, amely tűnődésre késztet. 

 

A kiadó kesernyésen jegyezte meg, hogy a magyar miniszterek - megemlítette Magyar Bálint, Pokorni Zoltán, Hiller István és Balog Zoltán nevét - úgy tesznek, mintha mindent jobban tudnának a szakkönyvekről. Milyen érdekes - fűzte hozzá -, hogy miközben ő csakugyan majdnem mindent megtanult a magyar és német könyvpiacról, az itteni döntéshozók sosem kérték ki a véleményét. Pedig talán lehetett volna hasznosítani a tapasztalatait és a következtetéseit. No, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok az egyedüli.

 

Mielőtt bekapcsolódtam volna a felsőoktatásba, szereztem egy három hónapos ösztöndíjat, és német nyelvterületen, hat egyetemen tanulmányoztam a kommunikátorok képzését. Azóta itthon szintén hat felsőoktatási intézményben tanítottam, az eközben szerzett tapasztalataimról pedig szakajtónyi tanulmányt, esszét, cikket írtam (és a Médianapló több mint négyezer jegyzetéből legalább kétszázat  e témakörnek szenteltem). Képben vagyok tehát, ráadásul nem is panaszkodhatom a szakmai elismerésre. Mégis keserű a szájam íze, ha arra gondolok, hogy a kiadó által felsorolt miniszterek egyike sem kérdezte meg döntés előtt, vajon a felsőoktatásban mit kéne kezdeni azzal a fránya kommunikációval.

 

A ma délelőtti beszélgetés döbbentett rá, hogy milyen sokan lehetünk a szellemi életben, akiknek a tapasztalataira nem kíváncsiak a döntéshozók.