KulturSzalon

 

Bata Imre irodalomtörténész 1982-ben lett az Élet és Irodalom főszerkesztője. Kezdetben eljárt a hetilapok irányítói közé, ám egyre vörösebb fejjel tért vissza az akkor is Fehér Háznak csúfolt pártközpontból. Amikor elvállalta az új posztot, nem sejtette, hogy minden hónapban közlünk valamit, amit az MSZMP KB illetékesei kipécéznek. Gondolt egyet, és a következő tanévben arra a napra tette át óráit a szegedi egyetemen, amelyen a leszúrást kellett volna elviselnie. Úgy rendelkezett, hogy egyik helyettese, Faragó Vilmos a szerkesztőségben tartja a frontot, a másik pedig részt vesz a főszerkesztői értekezleteken. Azért esett rám a választása, mert én feleltem a lap első feléért, és majdnem mindig az Élettel volt baj.

 

Havonta egyszer, csütörtök délelőttönként rendezték a rettegett összejövetelt. Reggel újra átolvastam az ÉS legutóbbi négy számát, és korábban érkeztem a pártközpont épületébe, hogy a hatalmas légterű földszinten beülhessek egy fotelbe. S miközben kalandozott tekintetem az egész falat kitöltő freskón, azon tűnődtem, vajon melyik lesz az a cikk, amelyről Knopp András, a kulturális osztály, vagy Lakatos Ernő, az agitációs és propaganda részleg vezetője azt mondja, hogy túlléptük a hatalom ingerküszöbét. Feltűnt, hogy a magyar parasztságot jelképező földműves vietnámi papucsban szánt, de leginkább a freskó bal alsó sarkánál időztem, ahová a mester Kádár Jánost festette, aki éppen sakkozik valakivel. Aztán föllifteztem a hetedik emeletre, és vártam, hogy mikor kerül szóba a lapunk. Ilyenkor mindenki rám nézett, kajánul vagy sajnálkozva, és éreztem, hogy piroslik a fülem.

 

A kellemetlen élményt elviselhetőbbé tette, hogy lent, a Bernáth-freskó mögötti büfében banánt lehetett vásárolni. Szigorúan egy kilót, az épületen kívül azonban hiánycikknek számított a gyümölcs, márpedig rengeteg olyan vitamint tartalmazott, amire szüksége volt a csecsemő Zsuzsinak. A mamája ollóval vágott ketté egy-egy banánt, így a fürt kitartott a következő letolásig.